Közlemény

Szolgálati közlemény:
a blog átköltözött a www.korkep.sk oldalra.
További jó olvasást.

A történelem ismétli önmagát

Tomanová néni visszahivására készülve érdekes párhuzamra figyeltem fel az interneten.
Szereplők: Miloš Jakeš, a Csehszlovák Kommunista Párt főtitkára 1989-ben,
és Robert Fico a Szlovák Köztársaság miniszterelnöke, 2007-ben.

Robert Fico teljes sajtótájékoztatója, ahonnan a bejátszás származik, és ahol frontális támadást inditott a magánnyugdijpénztárak és a nyugdijreform 2. pillére ellen, megtekinthető itt:

Félelemkeltő érvelési párhuzam és gondolkodás!
Véletlenek nincsenek!

Brown és a „special relationship“

Külpolitikai berkekben a „ special relationship “ kifejezés általában az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság között fennálló szoros kapcsolatot fedi. E kapcsolat történelmi, gazdasági, kulturális és ideológiai kötöttségeken alapul.

A 20. század második felében, akár milyen szemszögből is közelítjük meg a dolgot, valójában nem más, mint egy „egyirányú utca”, azaz Nagy Britannia lényeges, Egyesült Államokra való támaszkodása, abból a célból, hogy a Királyság legalább részben biztosítsa magának az egykoron elvesztett pozícióját a világpolitikában. Úgy néz ki, hogy ez a különleges kapcsolat kezd erősen lazulni, csakúgy mint az 1956-os szuezi krízis idején, amikor az amerikaik, a szovjetekkel karöltve, a briteket es a franciákat az Egyiptom elleni katonai akciók felhagyására kenyszerítették. Manapság viszont az az új angol kormány az, amely igyekszik az Amerikaikkal ápolt szövetségi kapcsolatot átértékelni. Gordon Brown, Tony Blair penzügyminisztereként is- igaz, nem olyan hangosan mint jelenleg- nem egyszer nyíltan hangoztatta az iraki háborúval kapcsolatos ellenvetéseit. Nem csoda, hisz az egykoron nagyon közkedvelt Blair Irakkal és „Bush pudlikutyája” szerepében való tetszelgésével nemcsak a saját népszerűségét jatszotta el rövid idő alatt, hanem a Munkáspártét is. A Labour óriási veszteségeket szenvedett az ezévi regionális parlamenti választásokon Skóciában és Walesben is. Nem meglepő, hogy Brown, az USA-tól való távolodással illetve Tony Blair-től való elhatárolódással próbálja visszaszerezni a Labour szavazóit. Az amerikaiaktól való elhatárolódás jelét adta a múltheti washingtoni látogatásakor is, amikor Bushnak a tudtára adta, hogy márpedig a brit csapatok nem lesznek meghatározatlan időig Irakban, hanem 1-2 éven belül kivonják őket. Az új miniszterelnök arra is rájött, hogy ha a Konzervatívok fiatal elnökét David Cameron-t egy „újabb Tony Blairnek” kezdi titulálni, akkor sok szavazot visszaszerezhet a Labournek. Úgy néz ki, hogy működhet ez a taktika, hisz a Munkáspárt támogatottsága hirtelen megugrott a legutóbbi közvélemény kutatásokban.

Nota bene

Az élet nem mindenkinek könnyű. Habár ez így cikk kezdésnek elég vicces mondat, ha belegondolok, hogy mennyien panaszkodnak nehéz sorsukra. De hát az mind vágyaink miatt van, mert nem tudunk szerénynek lenni, viszonylag igénytelennek, örülni annak, amink van, mindig többre vágyunk és irigyeljük azokat, akiknek „mindenük” megvan. Viszont az is igaz, hogy vágyaink visznek előre, és az állandó elégedetlenség motivál minket a cselekvésre. De mi az a minden, ami másoknak megvan, és nekünk nincs? Netalán van tető a fejünk felett, van egy viszonylag szerető családunk, és mindennap azt és annyit eszünk, amennyit szeretnénk? Hát így elsőre tényleg szörnyen hangzik. Ennél rosszabb már csak az lenne, ha fehér embernek születtünk volna. De tényleg. Mindenki mondja a nagy esélyegyenlőséget, a demokráciát, de most komolyan, hány romának sikerül kitörnie és kiharcolnia a tiszteletet és az elismerést. Azért vannak nagy sorsok, néha találkozgat az ember olyan cikkekkel is, amelyek bemutatnak egy-egy szép életet. Ezek belevésődnek az ember emlékezetébe. Már akijébe. De az esetek többségében még esélyt sem adunk senkinek a változásra. Az életet meg elég érdekesen nézzük. Csak akkor tudunk becsülni és értékelni valamit, amikor már elvesztettük. Csak példaként mondom, hogy egyik haverom 20 évesen bénult le mindkét lábára és került tolókocsiba egész életére egy hülyeség miatt. Másik ismerősöm 18 évesen vesztette el nővérét, aki öngyilkos lett, vagy egy másik ismerősöm anyját, aki szintén eme módját választotta a problémák megoldására.

Most jót röhögök magamban, mert eszembe jut a haver arckifejezése, hogy már megint milyen szentimentális pogácsaszaggató cikket hoztam össze. Pedig a lényegre még nem is tértem, tesó:)

Vannak emberek, és egyre többen, akik az egyik napról a másikra élnek. Nincs állandó tető a fejük felett, nincs rendszeres étkezésük, a higiéniai eszközökkel is elég gyéren állnak. Ők tényleg csak álmodozhatnak olyan dolgokról, amik nekünk mindennapjaink szerves részét képezik. Hogy hogyan jutottak erre a sorsra, nincs értelme firtatni. Legtöbbjük saját hülyeségük miatt, de sokuknak nem volt semmi esélye sem. De nem számít, mert mindenkinek meg kell adni a lehetőséget az újra kezdésre. A Nota bene az egy ilyen újság. Szlovákiában 2001-ben jelent meg a „Proti prúdu” polgári társulás jóvoltából. Reményt ad az elesetteknek, hogy legyen egy állandó kereseti forrásuk. Ezzel most nem ingyen reklámot akarok csinálni az újságnak, csak leírni azokat a gondolatokat és élményeket, amelyek tényleg elkaptak legutóbb, amikor két ser mellett belelapoztam. Mert a jó dolgokról érdemes írni. Meg aztán az emberek nem is tudják, mekkora élményt hagynak ki, sőt lenézik és nevetségesnek tartják. Csak hogy minnél távolabb legyenek a hajléktalanoktól, hogy semmi kapcsolat ne lehessen közöttük. Inkább nem is veszik a lapot, s úgy tesznek, mintha nem is léteznének. Pl. múltkor látom a haveron, hogy nagyon unatkozik, mondom neki: „Nem akarsz olvasni?” „De. Mid van?” „Nota bene“ „Ne basszál. Más nincs?“ Vagy utazok hazafele vonattal (ez már mondjuk többször megesett), és csajismerősömnek felkínáltam szintén a Nota benét. Ő mondjuk nem akart nagyon megbántani, meg gondolom munka után volt fáradtan, csak rám mosolygott, és hát nem nagyon lelkesedett az ötletért.

Bemegyek az újságosboltba, veszek Sme-t, Sport-ot vagy Új Szót. A vonatban átlapozgatom őket. Elálmosodok a sok szövegtől. 5 perc múlva nem is tudom, miről olvastam. Az aktuális dolgokra még úgy ahogy emlékszem, ki mit gondol erről, arról, meg ez, meg az, de minek. Nem lesz olcsóbb a kenyér. A Nota benés cikkekre még két hét múlva is simán emlékszem. Mert azok magával ragadnak. Emberi érzésekről írnak, csalódásról, örömről, egyszerű életről, vagy bonyolultról. Ez egy jó bizonyítéka annak, hogy az életben még mindig vannak nagyon jó emberek, akik nem csak pozitívan gondolkodnak, hanem úgy is cselekszenek. Most nem a hajléktalanokra gondolok, hanem azokra, akik próbálják őket felkarolni, munkát és szállást adni nekik, segíteni őket. Rengetek jó cikk van benne, amelyek tényleg magával ragadnak. És nem azért jó cikkek, mert Pulitzer-díjas írók írták, hanem mert egyszerűek, minden sorban és mondatban valódi érzések vannak. Elolvasom a cikket, és megvagyok döbbenve, rökönyödve. Elcsodálkozom rajta, hogy ilyenek is vannak. Ha rossz dolgok, akkor cseppet felcsesződöm, ha jók, akkor minden elismerésem és tiszteletem. Ezekből kellene, hogy több legyen, és hogy mindenki így gondolkodjon. Ha komolytalan szeretnék lenni, akkor azt mondhatnám, hogy hasonló érzés, mint amikor az ember belelapoz a Nový čas-ba vagy valamelyik bulvárlapba. Abban is érzések vannak és a nagybetűs életről szólnak:) A társadalom legizgalmasabb kérdése, amely akár egy évig is Szlovákia egyik legolvasottabb napilapjának főoldalán helyezkedhet el, az Ján Novotný mágánélete. Beszarás. Ha már az újságoknál tartunk, akkor még egy kérdés: vajon hányan ismerik a „Quark”-ot? Szerintem a szlovákiai magyarság testvérek között is műveletlen. Mármint a magyarországi magyarokhoz és a szlovákiai szlovákokhoz viszonyítva. De ha csak az amerikai szintet akarjuk elérni, akkor nem szóltam semmit. Merthogy akárcsak mindenhol, Magyarországon is van sok konyhanyelven megírt érdekfeszítő tudományos lap és magazin kicsiknek, földműveseknek és nyugdíjasoknak. A szlovákoknak is van egypár faintos újság, amelyek ténleg sok újdonsággal kecsektetnek, és főleg a fiatalságnak nyújtanak belátást a tudomány, biológia, kémia, fizika és miegymás világába, amelyekkel az iskolában nem találkozhatnak. De a szlovákiai magyarságnak nincsenek ilyen újságjai. Ők meg a szlovák lapokat amúgy sem olvassák. Minek. Ha hírekről van szó belövik az RTL Klubot vagy a TV2-t, és teljes a rálátásuk. De ez nem baj. Ez csak úgy érdekességképpen mondom, egy olyan világban, ami a „tudásalapú társadalomat” tűzte ki célul. De egy cseppet elkanyarodtunk a témától, majd legközelebb befejezem a gondolatot. Visszatérve csak két újság van, amelyben eddig sosem csalódtam, és mindig azt adták nekem, amit vártam tőlük. Az egyik a Nota bene, a másik pedig a Quark.

Pozsonyban 1500 hajléktalan van, kb. 50 azok száma, akik tényleg notórikus alkoholisták és rontják a hajléktalanokról és a Nota bene-árusokról kialakított „képet”. Habár ez így röhejesen hangzik, mert hajléktalanról már elvből nem lehet jó képet kialakítani. Vagyis ez az általános nézet. Az emberek így gondolkodnak, vagy sehogy sem gondolkodnak. Inkább messziről leköpni őket, vagy elmenni mellettük, mintha ott sem lennének, keresztül nézni rajtuk, és tiszta az ember lelkiismerete. Minek szarakodni velük. Csak sajátmaguknak köszönhetik, hogy odakerültek, ahova valók. Csak nehogy kapcsolatba kerüljünk velük, jobb minnél nagyobb ívben kerülni őket és minnél hamarabb elfelejteni őket. Elég sajnálatos.

A legtöbb ember, aki tényleg megáll és újságot vesz tőlük, többnyire szánalomból csinálja, és nem is mer az elárusító szemébe nézni. Szánja őket. Lehet, hogy még ellenszenvet is érez irántuk. Pedig úgy is fel lehet fogni, mintha újságosbódéban venné az ember az újságot a kedvenc törzshelyén, egy olyan embertől, akinek ez a megélhetése. Nincs ebben semmi rossz. Ez is csak egy munka, csak sokkal nehezebb, mint pl. az enyém. És merem állítani, hogy az a pénz, amit kiadok ezért az újságért, jó helyre kerül. Jobb helyre, mintha a belvárosban dobnám egy kolduló lábai elé. És nemcsak azért, mert én már négy éve ugyanattól a papótól veszem a Nota benét, hanem a szerkesztőséget is támogatom vele, ill. a társaságot, akik komolyabban is foglalkoznak a hajléktalanokkal. A papót, akitől rendszeresen veszem az újságot és Szlovák Rádió előtt szokott szobrozni, még akkor ismertem meg, amikor a környéken brigádoztam. Mindig megálltam, meg most is megállok nála egy kis beszélgetésre, amikor várom a zöldet a gyalogátjárón. Nyomatjuk a nagy semmit tíz percben. Magyar papó. Vagyis beszél magyarul. Úgy ahogy. Szódavízzel elmegy, fasza csákó. Egyszer-kétszer a vonatállomáson is szoktam venni. Attól függ, hogy mit dob a gép. De amúgy meg tényleg vigyázni kell vele, mert rengeteg feketeárus is létezik, akiknek nincs igazolványuk, nem hivatalos Nota benések, mert a szerkesztőségben már ismerik őket, és náluk a megkeresett pénz ténleg csak az alkoholfogyasztásra használódik el.

Utolsó mondatnak, hogy tényleg legyen valami értelme is a cikknek és egy olvasható egészet adjon: szóval mindenkinek meg kell adni az esélyt egy új kezdetre. És ha vlmit szeretnénk tenni a hajléktalanokért, akkor a Nota bene az egy jó eszköz, amit érdemes kihasználni. Olyan dolgokról, amiket meg nem ismerünk, ne mondjunk véleményt. Mert néha cseppet fel tud cseszni, hogy a mai világban mindenki szakembernek képzeli magát, és olyan dolgokról mond véleményt, amikkel még életében nem találkozott.

na, erő, egészség

Tigrisből a kutya

Gyereklábbal a szájában tért haza Tigris. Mi van?! Egy tigris leharapta egy gyerek lábát, aztán hazavitte: kedves gazdám, simogass meg, ügyes voltam?! Vagy lábon fogva egy egész gyereket hazavitt? Vagy Tigris nem is tigris, hanem valami más?

Gyorsan kiderül, Tigris egy kölyökkutya (ki ad ilyen hülye nevet a kutyájának?), aki (még szép, hogy a főhőst megszemélyesítjük) egy négy–hét éves gyerek csontját vitte haza portyájáról, s akit a Blikk értesülései szerint kiéheztettek (az éheztetetést aztán az illetékesek cáfolták) és nyomkövetővel szereltek fel (ezt viszont megerősítették), hogy elvezesse a rendőröket a „szörnyű bűncselekmény” áldozatául esett gyerek többi részéhez. „Egészen biztos, hogy azt a szerencsétlen gyermeket meggyilkolták” – nyilatkozta a Blikknek könnyeivel küzdve F. A., a kutya gazdája, olvasom tovább, micsoda dráma, az az illető, aki a kutyájának Tigris nevet ad, próbálja visszatartani a könnyeit, küzd velük, de a sejtett gyilkosság árnya beborítja szívét..., zseniális, videót is kellene belinkelni.

Bulvár a javából, méghozzá klasszikus. Kutya + gyerek = biztos siker, ezt már Hollywoodban is tudták, hát istenem, most akkor halott gyerek részleteiben, meg könnyező kutyagazda, épp eléggé hatásvadász ez is. Arról már ne is beszéljünk, hogy szerencsétlen kutyát kiéheztették, micsoda kegyetlenség. Az most mellékes, hogy ezt a célra nem vezető megoldást kimondottan cáfolták, biztosan csak azért, hogy leplezzék a rendőrség embertelen (állattalan) módszereit.

Titok, rejtély, halál, gyilkosság, ez lesz az év sztorija.

(pár órával később)

Nem gyermekcsontot talált a kutya Adorjánpusztán. Sajnálom. Mármint Tigrist. Pardon, a kutyát. Előbb még hős volt, méltóságteljesen nevén nevezték, most már köznevesítették, igaz, határozott névelővel, a kutya, tudják, az a kutya, az a szemtelen kutya, aki mindannyiunkat jól átvágott, megijesztett, könnybelábasztott, hátborzongtatott, aztán meg nem is gyereké volt az a csont. Végül nem bontakozott ki hátborzongató gyilkosság az adorjánpusztai esetből, hangzik a hír első mondata, s árad belőle a cikkíró csalódottsága. Végül nem, pedig de jó is lett volna. Főleg így, uborkaszezonban.

Online közvetítés

Kellemetlen, ha az embernek úgy kell beszámolnia egy meccsről, hogy csupán az online közvetítésekre hagyatkozhat. A helyzetek nehézkes és terpeszkedő sportzsargon-szavaktól hemzsegő (tegnap a legfelháborítóbb kifejezés a bőrbogyó volt, fujj, hát hogy lehet így megszentségteleníteni egy futball-labdát) leírásából körülményes kihámozni a lényeget, és túl sok idő sincs rá. Talán a lapzártázó kollégákra gondolt valamilyen szinten a Nemzeti Sport, amikor online közvetítéseibe negyedóránként beiktatott egy-egy dőlt betűs sort, összefoglalva az addig történteket – ezen dőlt betűs sorok összeszedésével ugyanis egész korrekt, nyomtatásban is megfelelő tudósítást lehet összeválogatni. Gyakran használjuk ezeket ügyeletesként az Új Szóban mi is, tegnap én is a bevált módszerekhez folyamodtam.

A Debrecen–Elfsborg (0:1, Tizedes kolléga már hőbörgött egyet rajta) meccs félidejében ez az összegző, dőlt betűs mondat fogadott: A DVSC mezőnyfölényben futballozik, helyzeteit azonban egyelőre nem tudta gólra váltani.

Control + C, Control +V, rutinból kopírozom, kicsit átfogalmazva, hogy a helyzetekből nem lehetett gólt kicsikarni, írok holmi felvezetést, rakom össze a felállítást, közben gólt lő az Elfsborg, írom be a góllövő nevét, érnek véget a meccsek sorra, gondolkodni meg oknyomozni nincs idő, a lapzárta könyörtelen, csak utána üt szöget a fejembe: milyen helyzeteit? Milyen helyzeteit nem tudta gólra váltani a fölényben futballozó Debrecen? Érdekes lett volna egy-két nevet is megemlíteni, teljesebb lett volna a tudósítás, szólal meg bennem a maximalista kisördög, és már nem hagy nyugodni: átböngészem alaposan azt az első félidőt.

… a visszaérő svéd védő elpiszkálta a labdát.

… a kapus kezébe csúsztatott.

… a sorfalba vágta a labdát 25 méterről.

… lövése egy-másfél méterrel zúgott fölé. (Pardon, ez svéd helyzet volt!)

… beadása azonban balul sült el...

… a játékvezető sípja néma maradt.

… a támadó elől azonban Wiland felszedte a lasztit.

… 6 méterről fölé pörgetett.

Méghogy ezek helyzetek?

Rimaszombatban esetleg a legutolsónál hördült volna fel a közönség, sorfalba vágott, meg kapus kezébe csúsztatott labdákat senkinek nem lett volna pofája helyzetnek nevezni. S ezzel nem azt akarom mondani, hogy Rimaszombat világszínvonalú focit játszik. De hogy milyen is a futball jobb helyeken, azt a közönség még kapisgálja. Magyarországon már az újságírók sem.

Elnézést, hogy bedőltem nekik.

Kikapott a Debrecen. Otthon. No és?

Igen. No és? Tudom, elnézést, ez totál gagyi. Mármint a magyar fociról írni. Gagyi kérem? Igen, az, blökiség. Mert írni általában arról szokás, illetve arról kellene, aminek van értelme, van hírértéke, mondanivalója, valamiben újszerű, esetleg valamilyen értelemben majd várhatóan meghökkenti az olvasót.

Debrecen – Elfsborg 0:1. Namár most (hm, ezt a szót itt kérem hogyan is kéne írni?... na már most, namár most, na mármost, namármost, na le van szarva, szóval) van vagy volt ennek az eredménynek, eseménynek különösebb értelme? Hm, hát igen, egy hír, de hát ilyen hírből van több tucat. Van hírértéke? Az, ami teljességgel várható, annak talán kevés hírértéke van (jó, elismerem, ez most egy kis logikai hátraszaltó, mert példának okáért a Smer győzelmét is várták 2006-ban, mégis mindenki lehozta öles címekkel...). Van ennek a meccsnek és eredménynek mondanivalója? Ha valaki sokaszor kapja ugyanazt a pofont, akkor az újabb pofon tényének már nincs sok mondandója es értelemszerűen nem is újdonság. S ha már klasszikus fogást nem találtunk a csonka kis 1:0-án (elnézést, 0:1-en, nehogy már itt valaki esetleg reménykedni kezdjen, vagy azt higgye, délibábokat látok!), nézzük a bulváros mentőövet: meghökkentő a hír? Á dehogy... mondanók – mint gyermekkorom Gryllus-mesejátékaiban, amelyeket kegyetlenül rühelltem (tudjátok... repül a repül a tehén... á dehogy... hát persze, gondoltam magamban, ti meg azt hiszitek, hogy minden gyerek retardált vagy mi?) –, mi ebben a sokkoló?! Semmi. Az egy élő világon semmi.

De valahol fáj. És bosszant. És szar érzés. Mert a magyar foci klinikai halál állapotában eltöltött hosszú évei sem tudják azért érzelmileg teljesen elzsibbasztani az embert. Mindig remél. Mert az ember ilyen, reménytelenül remél. Na nem azt, hogy most majd a Debrecen vagy más hottentott magyar kupacsapat továbbjut – ebben csak a kötelező kincstári optimizmust jópofizó dilettáns Nemzeti Sport és jópár hasonszőrű médiatermék bízik, persze csak papíron –, hanem hogy egyszer majd talán drukkolhatunk még magyar válogatottnak egy Eb-n vagy vébén, magyar klubcsapatnak a kupatavasszal is. Hát igen, be szép is lenne!, de ehhez kicsi, apró kis pirinyó jelekre lenne szükség. Olyan pici világító izékre, hogy aha, ott talán valami szentjánosbogár bóklászik az alagút végén... Jelekre – ehelyett mi van? A sötétség. A sötétség, amely mellett a fekete lyuk is elhúzhat valahová, annyira világít.

Nem. Nem tudom. Én már lassan a meggypiros szentjánosbogárban sem hiszek. Most sem néztem a Debrecent, nem is érdekelt. Mint ahogy a többi magyar kupacsapat eredménye sem. Nem kerestem. Csak véletlenül belebotlottam. És... és láttam a sötétséget.

...boldogok a vakok, mert övék a mennyek országa?

Eszmeralda-effektus

Most mondhatnám, hogy néha fáj, milyen világban élünk. Hazugság, hazugság hátán, válások, tönkretett kapcsolatok, pletyka, bulvár, kiszínezett hírek, tévé, agymosás felsőfokon. Az ember hazamegy fáradtan munkából, és az első gondolata bekapcsolni a tévét, hátha még elkapja az Esmeraldát. Aminek ugyan már ezer éve vége, de nyugodtan be lehet sorolni őt az örök zöldek közé. És nemcsak abból a primitív okból kiindulva, hogy a vakító szépségű főhősnő egyetlen ruhája a zöld színt viselte, hanem tényleg százezreket tett boldoggá. Sokan azonosultak vele. Főleg ami a vakságot illeti. Igaz ugyan, és el is kell ismerni, hogy az ember társas lény, szüksége van szenvedélyre, érzésekre, izgalomra, szeretetre, hogy a monoton taposómalmot mindig feldobja egy kis „élettel”. De hamis világban él. Az érzések és a szenvedély köröttünk van, a szürke hétköznapok nem szürkék, a hét legrosszabb napja nem a hétfő. A legrosszabb dologban is meglehet találni a jót, a legrosszabb embert is meglehet javítani. Csak akarat és hozzáállás kérdése az egész. Az élet egyszerű, csak mi tesszük bonyolulttá. Múltkor, két-három hete, 20 km-re Breznótól egy kis tót falu határában kaszáltam a füvet. Faintos volt. És nemcsak azért, mert három felessel kezdtük a napot.

A tévé nem boldogít. Elismerem, néha jó a nagy semmittevés, és csak úgy bámulni üresen előre a nagy semmibe. Élvezni egy jó filmet, művelődni egy szórakoztató vetélkedőből, örülni annak, hogy a gyerekek nevetnek a tévében, és sírni azokkal, akiknek ténleg nehéz sorsot osztott az élet. Művelődni kell, tisztában lenni a helyzettel, híreket hallgatni, információkat szerezni és nevetni. A jó humor elengedhetetlen.

Gyakran elszomorít, hogy valakinek a számítógépes játék a minden. A boldogsága egyetlen kulcsa. És ha szomorú, vagy unatkozik akkor előveszi a mobilját és azzal játszik. Múltkor három órát vártam a rendőrségen faarccal, lebetonozva, minimális mozdulatokkal, félálomban. Mellettem eléggé izgága emberkék. Habár a többiek sem bírták a gyűrődést. Két óra után elővettem a mobilomat, mondom írok a havernak, írjon be munkában, mert délig biztos nem végzek. Aztán mellettem meg nagyképűen megjegyezte az egyik gyík a másiknak rám célozva, hogy „tudtam, hogy nem bírja ki”. Olyan halkan mondta, amennyire csak tudta, de szegény nem tehet róla, hogy nem csak a két orrlyuka van betömődve, hanem az agyában is el van pattanva valami. Megjegyzem, érett férfi volt. Legalábbis így külsőleg.

De visszatérve a számítógépes játékokra, meg a tévére, amit mondani akartam egy mondatban, az tényleg az Esmeralda-effektus. Ami nemcsak a gyerekeket érinti, hanem a szülőket is, és minden szomorú vagy magányos embert, akik egyetlen örömüket csupán ebben találják. Mert nincs erejük. És egy idő után már nem is próbálnak meg változtatni. A szülők csodálkoznak a legjobban rajta, hogy milyen társasági ember lesz a kis csöppségből, ha felnő. Itt akár megemlíthetjük az amerikai társadalomat is. A már hagyományos közép- és fősulis lövöldözéseket, ami a napi program szerves részét képezik. És persze mindenki meg van tőlük rökönyödve. Na ne ba. Ha nálunk is olyan könnyen tudnának fegyverhez jutni, mint odakint, akkor itt is lenne pár lövöldözés. Ne legyünk naivak. Mégis mit várnak egy olyan társadalomban, ahol már az óvódásokba beleivódik, hogy ők a legnagyobb nemzet a világon. Egy olyan társadalomban, ahol a fiataloknak szinte minden megengedett, és ahol a kezdetektől hiányzik a tisztelet és a szerénység. Persze mindig vannak kivételek. Most nem arról beszélek. De ha vesszük Hollywoodot is, ami már régtől szarral gurít, és gusztustalan filmekkel eteti a társadalmat, mert a tömeg erre vágyik, és az igazán értékes művészfilmek csak elenyésző mennyiséget mozgatnak meg. Most kiben van a hiba? Tónyót a közértből biztos nem zavarják ilyen kérdések. Én is csak költőinek szántam. De néha elszomorít.

Gondolatok

Amikor elsős voltam, volt egy matektanárom, tőle kaptam a legrosszabb jegyet tanulmányaim alatt. Nem sok mindenre tanított meg, már ha az iskolaügyi minisztérium által előírtakra gondolok. Az előadás több mint felét végigszövegelte, és amikor rájött, hogy át is kellene venni valamit, akkor bizony nagy rohanásban voltunk. De nem számított, mert senkit sem érdekelt a tananyag. Ő nem szakembert, hanem embert szeretett volna faragni belőlünk. Azt mondta, hogy a főiskolás évek meghatározóak lesznek életünkre. Most még elsősök vagyunk, tudatlanok, és ezek az évek alatt válunk olyan emberré, amilyenek majd egész életünkben leszünk. És hogy milyen emberekké is válunk, hogy hagyjuk magunkat sodorni az árral, alávetjük magunkat a történéseknek, vagy saját magunk irányítjuk azokat, az csak rajtunk múlik. Mindennek van jó és rossz oldala, nézőpont kérdése, melyiket is választjuk. Megfutamodunk a kihívások elől és halmozzuk a problémákat, vagy szembenézünk azokkal, és megpróbáljuk megoldani őket. Írom ezt, annak ellenére, hogy mindenki tudja, miről is van szó. De egy dolog tudni, beszélni róla és megvalósítani. Az emberek csodálatos dolgokra képesek, csak ösztönzésre van szükségük. És épp ezért hasonló mondatok sosem lesznek elcsépeltek. Az embernek szüksége van kedves szavakra és buzdításra, hogy a tenniakarás ne csak elméleti szinten maradjon meg, hanem hogy kihasználjon minden kis alkalmat. Amíg vannak álmok és célok, amelyekért érdemes küzdeni, addig az élet nem értelmetlen. Az embert sokkal boldogabbá teszi a tudat, ha valamit megpróbál, minden tőle telhetőt megtesz, hogy elérje célját, mégha nem is sikerül, mintha vállfelvonva odébbállna.

Az élet az egy nagy játék. Ezt egy görög ismerősöm mondta (45 éves családapa), amikor már harmadszor mentünk át a piroson, vagy amikor száz métert kellett visszatolatnunk az egyirányú utcából, mert egy türelmetlen söfőr keresztezte számításainkat. Ha az embernek van egy jó gondolata, akkor nem kell várni a megvalósításával. Mert a pillanat nem tart örökké. Az élet sok apró szép pillanatból áll, amelyek tényleg csak akkor adnak maradandót, ha az ember kellőképpen tudja értékelni azokat. Ha van egy hely, ahova mindig hazatérhet az ember, ha vannak emberek, akikre mindig támaszkodhat, és vannak barátok, akiket sosem veszít el. Minden más csak többet adhat. Nem kell túlbonyolítani semmit.

Az élet választások hosszú sora. Azt mondják mindegy, hogy hogyan választunk, a végcél mindenkinél ugyanaz, és a sorsát senki sem kerülheti el. Részigazság. Mindig van különbség élet és élet között. Az embereket figyelmeztetni kell rá, mert gyakran elfelejtik. Úgy éljél, hogy ha már holnap meg kell hallnod, akkor ne sajnáld, hogy sok mindent szerettél volna másként csinálni, hogy még vele szerettél volna találkozni, hogy még azt szeretted volna megcsinálni, még ide szerettél volna elmenni, vagy hogy még tőle szerettél volna bocsánatot kérni. Az ember mindenre tud időt szakítani, ha akar. Bármennyire is elfoglaltnak tűnünk, a jó dolgokra mindig kell időt találni. Az egész világ így működik. Valamit valamiért. Mindig áldozatokat hozunk, választunk jó, jobb, rossz és rosszabb dolgok közül. Gyakran csinálunk olyan dolgokat is, amiket nem szeretnénk, ill. az adott pillanatban egész mással szeretnénk foglalkozni. Meg kell találni az élet egyszerűségét, és minden dologban csak a pozitívumot kell keresni.

Az élet olyan, amilyenné mi tesszük. Haragnak, gyűgyöletnek, irigységnek nincs helye benne. Meg kell tartanunk azokat a tulajdonságokat, amelyek emberré tesznek. Sziklafallá, amelyre a gyengék támaszkodhatnak, forrása, amelyből mindig újult erőt meríthetnek.

Az embernek csak egyetlen értéke van, a becsülete és a szava. Ha ezt egyszer elveszti, soha többé nem szerzi vissza.

Nagytestvér

Az emberiség egyik nagy kérdése, hogy mit tekinthetünk az alapműveltség részének. Műveltek vagyunk, ha tudjuk, hogy pontosan melyik évben volt a Trafalgári ütközet, mennyit nyom egy hidrogénatom, vagy milyen messze van Bátorkeszi a kies ausztráliai Perth városától?
Vannak dolgok, amelyek mindenki számára egyértelműek, ergo az alapműveltség részei. Például - mint arra rájöttem Krasznahorkán - a Big Brother első sorozatának szereplői. Többek között engem is megbíztak azzal, hogy dolgozzam ki a kérdéseket a tábor műveltségi vetélkedőjére, hát nekiültünk néhány kollégával. Jöttek is a javaslatok - kérdeztünk várakról, helyi jellegzetességekről, a Ludholf- féle számról, meg mindenféle más hasznos dolgokról. Valami mégis hiányzott - a kulcs ahhoz, hogy ne egy kockafejű csapat vigye el a babérokat -, ezért hirtelen ötlettől vezérelve beraktunk még két kérdést. Vajon ki tudja felsorolni a Big Brother első szériájának szereplőit? És a Jedi- tanács lovagjait? A második kérdésre legalább mindenki egyforma rosszul vizsgázott (hajjaj, pedig én kapásból tudnék ötöt- hatot). Az első ellenben...
Szóval feltettük a kérdést. Meghallgattuk az össznépi felhördülést ("Ez műveltség, wazze?" "Életemben nem néztem a Big Brothert..."), majd hagytuk őket gondolkodni. Eredmény: a négyfős csapatok kilencven százaléka tíz- tizenkét személyt nevezett meg a házlakók közül. Bevallom, mielőtt el nem kezdtem olvasni a válaszokat, nem gondolkodtam el rajta, mi minden maradt meg az emlékezetemben. Andi Ausztráliából, Renátó meg Évi, akik izé... szóval tudjátok, Pongó a bugyiárus, Zsanett, aki Szabival kavart, Judit, aki (túl)Komáromból jött, Popey és Tara, akire csak a neve miatt emlékszek, Angéla, akinek a kellemetlen hangja rémlik és Iti az óriás, akit senki sem írt oda. Bónuszként néhányan tudták még a ház macskájának a nevét is, ami meg nekem nem ugrik be. Emlékezetből sorolom, bár az eredmények elolvasása után kicsit frissült a memóriám.
Slusszpoén: a vetélkedőt hatalmas fölénnyel a brünni csapat nyerte meg, akik a BB házból egyedüliként csak hat szereplőt tudtak felsorolni. Ellenben viszont nyolc tizedesre tudták a pít, az összes környékbeli kastélyt felsorolták, ráadásul figyelemre méltó mentális képességekről is tanúbizonyságot tettek - csak hárommal tévesztették el azt a kétjegyű számot, amit az egyik zsűritag a verseny előtt felírt egy papírcetlire és elrejtette a zsebébe. Szóval ha valaki nem tudta a Big Brothereket, ne keseredjen el - ha a fenti kritériumoknak még megfelel, akkor művelt.

Tour de Dopping 2007

A Tour de France régi csodálójaként szomorúan figyeltem a tegnap befejeződött, botrányokkal fűszerezett kerékpáros körverseny szinte minden mozzanatát. Miguel Induraintól kezdve Olaf Ludwigon és Ján Svoradán keresztül Lance Armstrongig, (hogy csak az elmúlt 30 év számomra legkedvesebb versenyzőit említsem) igazi kerékpáros gladiátorok küzdelmét láthatjuk rendszeresen minden év júliusában majd három héten keresztül. Az utóbbi évek Tourt kísérő botrányai viszont az idén robbantak, örökre nyomot hagyva a viadal eddigi presztízsén.

Mediális értelemben az egész mintegy két évvel ezelőtt kezdődött, amikor Lance Armstrong utolsó, hetedik Tour győzelme után egyre hangosabb doppingvádakkal volt kénytelen szembenézni. Ezt követte a tavalyi év, ahol a Discovery Channel színeiben győztes Floyd Landist (Armostrong volt csapattársa) utólag meg is fosztottak címétől. Az ok: dopping. Idén, a Tourt vezető sárga trikós Michael Rassmussent már saját csapata, a Rabobank hívta vissza a további küzdelmektől, mivel kiderült, hazudott az edzéshelyszíneiről, ahol versenyen kívüli doppingellenőrzésen kellett volna átesnie.

Amióta az eszemet tudom, mindig nagy szurkolója voltam a Tour de France-nak. Egyedi, semmihez sem fogható kulisszájával számomra a kerékpársport Bajnokok Ligáját jelentette, melyet a helyszínen milliók, a tévék képernyői előtt pedig világszerte százmilliók kísérnek figyelemmel. A francia körversenynek az eddigi 104 éves történelme alatt sikerült a kerékpársport legnagyobb iparágává kinőnie magát, ami félő, egyben a végét is jelentheti.

Idén ugyanis végérvényesen kiderült, a Tour jelenlegi formájában már fenntarthatatlan, és alapvető változtatásokra szorul. A pozitív doppingtesztek sokasága, az egyre erősödő kritika és a sajtó egy részének versenytől való elhatárolódása, a Tourt elhagyni készülő több főszponzor mind mind a világ leghíresebb körversenyének alapvető változásait vetítik előre.

Úgyszintén sokasodnak a megválaszolatlan kérdések is. Néhány közülük csak címszavakban: Vajon miért engedte rajthoz állni Rasmussent az UCI (Nemzetközi Kerékpáros Szövetség), ha már a verseny előtt tudvalévő volt róla, hogy sáros? Miért csak most sürgeti az ASO (a Tour szervezője) a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökséggel (WADA) való szorosabb együttműködést? Nem egy tudatos, ügyesen időzített skandalizálásról van netántán szó, mely mögött a pénz áll? Tényleg abban bízott Vinokurov, Mareni, Sinkewitz, Ulrich és a többi vérdoppingon ért kerekes, hogy az egyre szigorodó doppingellenőrzések mellett mégsem nem bukik le? Szükség van egyáltalán a profi kerékpársportra ilyen viszonyok között?

Alberto Contadornak, a Tour de France 2007-es győztesének mindenesetre kijár a gratuláció. Egészen addig, amíg be nem igazolódnak Tom Bonennek, a sprinterek idei pontversenyét megnyerő kerekesnek a szavai, aki eredeti módon, még menet közben, Contador helyett az összetettben második helyen célba ért ausztrál Cadel Evansnak gratulált, mivel szerinte ő az egyedüli az első tízből, aki tiszta.

Mily gyönyörű sport és mennyi felesleges botrány!

Pogácsaszaggatás felsőfokon

Néha vannak egész faintos gondolataim is. Néha nem is a politikáról szólnak. Ez azért csodálatos dolog, még ha elsőre nem is tűnik annak. Főleg egy olyan világban, ahol a vezető hírek és a mindennapi közélet 80% -a a nagybetűs politikáról szól. Olyan világban, ahol mindenki a köznép jólétéért harcol. Legalábbis plakáton vagy szórólapon. Az ügyesebbek képernyőn keresztül. Az egyszerű polgár meg boldog, mert mindenki jót akar neki. És el is hiszi, hogy az ész vezeti az országot. Legalábbis nyugaton. Itt a boldogsághoz elég annyi is, ha sörivás közben nem zavarják meg. De ha már az ötödik embertől hallja aznap ugyanazt a hülyeséget, akkor a második sör sem segít. Lassan rádöbben, hogy az élet tényleg a poltikáról szól. És az egyetlen dolog, ami boldoggá tudja tenni az embert, ha a pártja kormányközelbe kerül... Lehet, hogy a végén még visszasírjuk Esmeraldát.

A minap például azt olvastam, hogy nagyra tisztelt elnökünk újra szeretne indulni a következő elnökválasztáson. Noha elnöki teendői sok időt elvesznek magánéletéből, főleg így, hogy már eléggé benne van a korban és munkaidőben a villáját is saját kézzel és irodája embereivel szeretné renováltatni, úgy érzi, szüksége van rá a szlovák népnek és meghajlik akaratuk előtt. Csak nehogy gerinctörést szenvedjen. Amúgy nagyon meglepődtem a híren. Eddig nem is tudtam, hogy van elnökünk. De a többiek sem panaszkodhatnak. Minden elismerésem a jelenlegi politikai elité, amelynek bármelyik tagja nagy eséllyel indulhatna az Oscar-díj átadáson. Annyi szerepvállalás, mesteri alakítás és előadás bizony sok embert szórakoztat meg. Nem is beszélve a hirtelen szerepcseréktől, amelyek még szódavíz nélkül is elmennek. Tisztelet a kivételnek. Habár ha jól belegondolunk, akkor a többieknek is meg lehet bocsátani, hisz mindent értünk cselekszenek, a népért. Látszik rajtuk, hogy csupa jót akarnak. A mosolyuk mindent elárul.

Biztos volt időszak, amikor a politikusokat is tisztelték és nagy becsben tartották őket. Én erre már nem emlékezhetek (max. ha nem vesszük figyelembe Torgyán Jóskát)... De azért én hiszek benne, hogy a mai világban is vannak igazi egyéniségek, akiknek a szava szent és akiknek csupa pozitív gondolatai és főleg tettei vannak. De ez nagyon nem akar visszatükröződni. A sok gagyi elnyomja az értelmet, az egyszerű paraszti logikát meg felváltják a főiskolán tanult hatalmas gondolatok.

Asszem ez az első és egyben utolsó cikkem a politikáról. Néha már tele van a tököm vele. Még ha nem is mutatom. Az életben vannak csodálatosabb dolgok is, amelyekkel érdemes minnél többet foglalkozni. Ahhoz meg hogy az ember jót cselekedjen, ténleg nem kell semmi csak akarat.

Mindegy, hogy milyen, csak magyar legyen?

Közismert pszichológiai elmélet Maslow szükséglethierarchiája, mely piramis alján az alapvető fiziológiai szükségletek, tetején pedig az önmegvalósítási szükségletek állnak. Elsődleges ugyebár számunkra, hogy ne éhezzünk, fázzunk, azaz létünk ne legyen veszélyeztetve, a munkakeresés, adóbevallás, világmegváltás csak ezután jöhetnek.

Ha az ember az egyik szintet biztosítottnak érzi, általában a következővel kezd el foglalkozni, így jutva el a piramis csúcsára, az önmegvalósításig. Általában, de nem mindig. A szlovákiai magyarság megrekedt a legalsó szinten .

A hontalanság éveiben az alapvető szükségleteket vették el a felvidéki magyarságtól, pszichológiailag is érthető tehát, hogy a helyzet rendeződésének első pillanatában a „milyen" még nem volt fontos. Lényeg, hogy legyen. Legyen újra magyar iskola, magyar újság, magyar kultúra, ha kezdetleges, gyengébb színvonalon is. Lényeg a túlélés (vagyis inkább újjászületés). Azóta eltelt félszáz év, de a „mindegy, hogy milyen, csak magyar legyen"-hozzáállás továbbra is hódít.

Kritizálnám a gimnáziumomat, a tanárok szakmai felkészültségét? Letorkolnak, nemhogy örülnék, hogy van magyar gimnázium. Kritizálnám egynémely civil szervezet dilettantizmussal határos működését? Letorkolnak, nemhogy örülnék, hogy vannak magyar civil szervezetek. Kritizálnám a szlovákiai magyar sajtó jellegtelenségét? Letorkolnak, nemhogy örülnék, hogy van magyar újság, rádió, tévé.

Hát nem örülök. Nem örülök, mert túl kellene már lépnünk azon, hogy egy-egy intézmény, sajtótermék, szervezet létjogosultságához és önámító körülrajongásához elég a tény, magyar. Legyen magyar – és színvonalas. Különben egy idő után nem lesz rá igény. S akkor Ficonak, Mečiarnak meg Slotának semmit sem kell majd tennie – a szlovákiai magyarság a saját igénytelenségébe fullad bele.

Magyarként mint másodrendű

Hát ezt is megéltük. A szlovák kormányfő minap az ország függetlenségének 15. évfordulója alkalmából a következőket találta mondani: „azt kívánja, hogy a Szlovák Köztársaságból a szlovák nemzet és a lojális kisebbségek számára valódi és békés hazát építsünk“. Robert Fico ezzel a kijelentésével 2 kategóriába sorolta az itt élő kisebbségeket. Vannak a számára lojálisok, és vagyunk mi, magyarok (már ha van egy kis fantáziánk, és olvasni tudunk a sorok között). Bár a kormányfő sajtóosztálya a kijelentést utólag magyarázni próbálta, annak üzenete egyértelmű:
mi, magyarok, szerinte nem vagyunk elég lojálisak az országhoz. Meg lettünk hát bélyegezve mi, akik az elmúlt pár évben kormánytényezőként Szlovákiát a NATO és EU tagsághoz segítettük, mi, akik támogattunk minden gazdasági reformot, mely által az ország OECD taggá, jelenleg pedig a térség vezető reformországává vált (még egy ideig).
Robert Fico mellesleg épp ennek a munkának az eredményét és gyümölcseit aratja le már több mint egy éve, közben gyorsan felejtve persze.
Ha pedig már a lojalitásnál tartunk, kommunista múltjából kifolyólag Ő maga igencsak jelesre vizsgázott belőle már anno. Olyannyira, hogy nyilvánosan kijelentette, "1989 novemberét észre sem vette".
Feltehető a kérdés, mire véljük ezt a kategorizálást épp most? A válasz egy provokatőr, némileg dezorientált, (magyarul nem éppen jól író és beszélő, a gyerekeit szlovák iskolában taníttató) komáromi szerencselovag és maroknyi csapata nehezen értelmezhető hőzöngéseiben keresendő, akik miatt nem mellékesen éppenséggel fél millió adóköteles, békésen itt élő magyar anyanyelvű szlovák állampolgár lett megbélyegezve.
Véletlenek nincsenek…

A google-szavak

Utánanéztél a google-on? – hangzott a kérdés egy problémás, nekem teljesen természetesen hangzó szókapcsolat kapcsán, és egy világ lassan összeomlott bennem. [Ennek most utánanéztem, ennek, hogy utánanézni, egy találatot adott arra, hogy "utánanézni a google-n", ezek szerint a google-on toldalékolási forma nem jó, na mindegy, egye fene. Persze ez most már rögtön irreleváns, azáltal, hogy ez a szöveg kikerül a kibertérbe, az "utánanéztél a google-on" szókapcsolat is létjogosultságot nyer – hisz a google majd idővel ezt is ki fogja dobni.] [A lassan összeomló világnak felesleges utánanézni, hisz akkora közhely, hogy biztos van belőle hatszáz találat is, na de ha már így felvetettem, akkor kipróbálom, helyes volt-e a tippem: hát nem, így nikézzen az ember, csak tíz találat lett arra, hogy "a világ összeomlott bennem", lassúságról pedig egyáltalán nincs szó, ezek szerint a többiekben gyorsan szoktak összeomlani a világok.] [Nehéz lesz így haladni, mert megint kínálkozik egy új, utánanézendő szó – a "nikézzen". Na, lássuk. Nikézzen: zéró, nikézik: három. Nincs jó napom.] [Utánanézendő – ez gyanúsan választékos, nézzük, mit mond gugli bácsi. 93. Nagyszerű. Használhatom.] [Gugli – efelől nincs kétségem, a netnyelv kedvelt szava, ebből lesz számtalan. Ötvennégyezer-száz!!! Ezt végre fenntartások nélkül, nyugodt lelkiismerettel leírhatom.]

Összeomlott a világ, és értetlenkedtem. [Különleges pszichológiai adalék: értetlenkedtem 4 840, értetlenkedik: 9 140; logikus, mások mindig többet értetlenkednek, mint mi.] Mert nem rossz adatbázis a világháló, de mint egyetlen hivatkozási alap? Mint mindenható kézikönyv? ["Mindenható kézikönyv." Ez is szokatlan szópár. Nincs is még ilyen. Újítom a nyelvet meg a stilisztikát.] Ha minden a weben van [ezt google nélkül is elismerem, hogy szlovakizmus, a všetko je na webe – 3000 találat – tükörfordítása: minden a weben van –16 találat], az egyúttal azt jelenti, ami nincs a weben, az nincs? Ha egy szókapcsolatot a google nem ismer, akkor azt már ne írja le az ember? Ráadásul nézzen minden egyes kérdéses esetnek utána, mert ettől lesz profi? Hát én másképp képzelem a profizmust. [S vannak mások is, a "másképp képzelem"+profizmus kombinációra is akadt azért négy találat…]

Exkluzív 39-es busz

Vajon mit kereshet a 39-es a „Hodžovo námestie” megállóban, tehát az elnöki palota előtt? A válasz nagyon egyszerű, és egyértelmű: a köztársasági elnöki hivatal munkatársai egy hosszú és nehéz nap után a Malomvölgy színvonalas szórakozóhelyeinek egyikébe mennek relaxálni-bulizni (vérmérséklettől függően). Kérdés inkább csak az, hogy vajon az utazásnak miért ezt a módját választották. 3 lehetséges variáció jutott eszembe így hirtelen:

a) Fico miniszterelnök úr a spórolás jegyében az állami különgép helyett polgári géppel (tehát tömegközlekedéssel) utazik külföldi útjaira, és mivel Gašparovič köztársasági elnök úr nem szerette volna, hogy szó érje a ház elejét a pazarlás miatt, úgy döntöttek, hogy ők is a tömegközlekedést veszik igénybe...
b) ...azt hiszem egy private 39-es busznál nincsen stílusosabb módja, ahogy be lehetne esni egy oldies partyra a Club 39-be
c) ...na és ha a nagy banzájban mindenki seggrészegre issza magát? ki hozná haza akkor a BMW-ket?

Alternatív utazás (2006. októberi)

Péntek van, véget ért a hét, elhagyom országunk dinamikusan fejlődő fővárosát, hogy a hétvégét nyugodt, csendes vidéki otthonomban töltsem. Sajnos azonban ez a város elhagyás nem annyira egyszerű dolog. Nem bonyolult, de nem annyira egyszerű (copyright Balogh Tibi), mégpedig a tömegközlekedés, mondjuk úgy racionalizálása miatt. A racionalizálás általában járatok megszüntetésével jár, mert arra csak a „cocializmusban” volt pénz, hogy óránként járjon busz minden településre (porfészekre). Most már nincsen, és így egy olyan vidéki településre, ahonnan jómagam is származom, nem lehet csak úgy akármikor eljutni. Van egy-két fővárosból induló járat, amire van csatlakozás, de a legtöbbre nincsen.
És akkor még nem beszéltünk a hétvégéről. Tehát meg van az egy-két járat, amire tudom, hogy van csatlakozás. A legutolsó ilyen 6 óra után indul, fél 8-kor leszállok róla, várok egy 20 percet, aztán felszállok a vidéki buszra, és irány haza. Nos ezt a húsz percet is ki lehet használni effektíven, és kevésbé effektíven. Én szokásomhoz híven az effektívebb megoldást választva beülök az útszéli kocsmába egy felesre (ez Becherovka vagy Fernet, nyárom, tikkasztó melegben természetesen sör szokott lenni). Miközben megbirkózóm a felessel, belelapozom a Nota bene-be, majd átballagok az alig pár méterre levő buszmegállóba, és várom a buszt. Várom, de csak nem jön. Még mindig nem jön. B***a meg ez a Feri ez már megint késik. De ennyit nem szokott. És különben is, hogy-hogy senki más nem vár erre a buszra. Nem mondom, attól sosem kellett tartani, hogy állni kell a buszon, de egy kis csapat mindig vár itt. Már 8 is elmúlt, hát ez a busz már nem fog jönni. Azért biztos ami biztos sms-ben lekérdezem, háromnegyed 8 után pontosan mikor van a busz indulása. Válasz sms: 21:41. Rövid gondolkozás, aztán jön a megvilágosodás: hogy az a... ez nem igaz, megszűntették a járatot. Na, hát még jó, hogy egyedül vagyok a megállóban, mert amilyen durvákat (mindenkinek a képzeletére bízom) mondok… sebaj, hazatelefonálok öcsémnek, hogy jöjjön ki elém kocsival. Itt jön a másik hidegzuhany, miszerint nem tud kijönni elém, mert elment a haverjaival pizzázni. Természetesen kocsival, ezzel az a verzió is kizárva, hogy a „fater” vigyen haza. Remek. Nincs mit tenni, mivel nem akarok még másfél órát a megállóban várakozni, gyalog fogok haza menni. Még beülhetnék vissza a kocsmába, de ez azzal a veszéllyel járhat, hogy háromnegyed 10-ig merev részegre iszom magam. Ha legalább lenne ott wifi. Mindig mondom, hogy kellene oda wifi. Különben meg valószínűleg 9-kor úgy is bezár az egység. Na induljunk el, de előtte egy kis számolás. Aszongya, az út cca. 9 km. Gyalogláskor a sebesség cca 5 km/h. Ez így tehát olyan másfél óra lesz, simán teljesíthető. Elindulok. Még ki sem érek a faluból, elszakad a táska vállpántja. Cipelhetem kézben. Mindenki ismeri milyenek ezek a falukat összekötő utak: se csíkok felfestve, se az út szélét jelző táblák. Van egy aszfaltcsík és ennyi. Szóval ahogy mondani szokták, a f****mig sem látok el. Még jó, hogy ismerem az utat, tudom kb. mikor jön kanyar. Közben eszembe jut, kocsival közlekedve mennyire utálom az ilyen szakaszokon kivilágítatlanul közlekedő bringásokat, gyalogosokat. Így tehát azt a taktikát választom, hogy ha látom már messziről, hogy jön egy autó, akkor jóval azelőtt, hogy utolérne, átmegyek az út másik oldalára. Ha meg mindkét irányból jön gép, akkor meg majd jól meghúzódom az árokban. F@sza, ez így menni fog. De marha unalmas így a sötétben gyalogolni. Ez a rohadt táska meg már kezd nehéz lenni. Hmmm, mi lenne ha hallgatnék zenét? Pl. Buena Vista Social Klub, jó kis temperamentumos kubai dallamok. Á, talán még se kellene, mert még nagyon belemerülök, és a nagy salsazásban nem veszem észre, elcsap egy autó. Hoppá mit látok az árokban heverni, egy kidőlt útszéljelző tábla!!! Na, ezt magammal viszem. Fényvisszaverő ugyan csak az egyik oldalán van – fehér – de azért jó lesz, majd magam előtt, vagy mögött tartom, hogy jobban észrevehető legyek az autósok számára. Egyébként tisztára mint a Doom, Duke Nukem 3D típusú számítógépes játékokban: el vannak szórva fegyverek, amit fel lehet venni. Szóval most mintha felvettem volna egy shotgun-t – nem túl komoly, de mégiscsak valami (megjegyzem, a Duke Nukem 3D-ben topless csajok is voltak). Az útszél változtatós taktika kiegészül a fényvisszaverő megfelelő irányba fordításával. Ez remekül működik - eddig vagy 3 kocsival találkoztam – az egyik éles kanyarig. Látom, hogy jön szembe egy kocsi, áthúzódás a másik oldalra. Pont a kanyarban ér el. Namost a söfőr ugyanúgy, mint én, eltanulta Schumachertől a nagy sebességű kanyarvételi technikát. Kanyar előtt teljesen jobb szélre, majd rendesen ráhúzni a belső ívre (zárni azt), hagyni ráfutni a kocsit egészen a nem létező szegélykőre, majd egyenesen ki, vissza a jobb oldalra. Ja, csak amikor Schumacher, Alonso meg az egész bagázs ezt a figurát bemutatja, akkor nem áll senki a szegélykő mellett! Bennen viszont megállt az ütő! Lehet, hogy merev részegre ivás még mindig kevésbé lett volna ártalmas az egészségi állapotomra? Itt gondolkozom el először, hogy lehet nem is jó ötlet ez a gyaloglás. Innen viszont már nem érdemes visszafordulni. Tovább kell menni. Taktika kiegészül azzal, hogyha kanyar előtt kapok el egy autót, akkor jóval a kanyar előtt megállok, sőt lehúzódom az árokba. A táska is egyre nehezebb. Legszívesebben itt hagynám valamelyik bokorban, majd később visszajövök érte kocsival. Ki a halál vinné el innen. Azt a 4 autót leszámítva senkivel sem találkoztam. Jé, egy újabb kidőlt útszéljelző! És ennek már a másik oldalán is van fényvisszaverő: dupla narancssárga – ez a double-barreled shotgun! Yess! Mondom, hogy tiszta Duke Nukem. Ezt viszem magammal, az előzőt itt hagyom. Innen már nem érhet semmi baj. Lassan be is érek az első településre, közvilágítás is van, járda is. Mondjuk a kutyák azért már befoghatnák, mert idegesítő ez a szinkronban-ugatás, ahogy elhaladok a házak előtt. Marha hosszú ez a falu, és ezt a táskát is cipelni. Legközelebb tuti valami ultra-light laptopot veszek. Akivel találkozom, mindenki nézi az útszéljelzőt nálam. Tulajdonképpen már nincs is rá szükségem. Azért most már hazaviszem. Kiérek a településről végre. Már csak 800 méter, és beérek szülőfalumban. Kár, hogy pont a másik végen van a házunk, de ez már jó érzés. Az indulás után kb. 1 óra 15 perccel hazaérek. Nem is volt ez vészes, kis esti egészségügyi séta.

Otthon aztán a mindentudó Internet segítségével kiderül, hogy a racionalizálás ez esetben nem a járat megszüntetését jelentette, csupán 10 perccel korábban megy. Pontosan akkor ment el, amikor rendeltem a Fernet Citrus-t.

A Jurassic park életre kel, avagy a Fico kormány első éve

Robert Fico kormányának elmúlt egy évi értékelésénél Steven Spielberg méltán híres filmjeinek újabb folytatása ötlik fel az emberben. A párhuzam annál is inkább valós, mivel minisztereink eddigi ténykedésével mintha a rendezőóriás ősállatai elevenednének meg újra. Legalábbis gondolkodásban. Ha továbbolvas, megtudhatja miért.
Szlovákia az elmúlt két választási ciklusban Európa fekete foltjából a régió vezető reformországává lépett elő. A tavalyi választásokkal azonban egyfajta gondolkodásbeli visszarendeződés vette kezdetét, melynek böjtje ugyan jelenleg még látótávolságon kívül van és egyelőre várat magára, előbb-utóbb viszont mindenképpen eljön, és igencsak fájdalmas lesz.
Végigtekintve a Jurassic park faunáján, a visszarendeződés még inkább szembetűnő. Terjedelmi okokból csak címszavakban és a teljesség igénye nélkül, a jövő és a közhangulat okulása végett viszont annál mérvadóbban az alábbiakra szeretnék rámutatni:
Robert Fico kormányfő a baloldal úttörőjeként az eltelt időszakban igazi szellemi vezéri képességekről tett tanúbizonyságot, végérvényesen belopva magát a közvélemény nagy részének bizalmába. Hangoztatott benzinár-regulációja, vagy egy új állami olajtársaság esetleges létrehozása, netán a szélessávú vasúti sínpárnak az egész országon keresztüli lefektetése mind-mind olyan szellemi teljesítményről tesz tanúbizonyságot, melyre minden bizonnyal még maga a nagy Hugo Chavez is elismerően csettintene. Bár neki ennyi idő alatt „csak” az állami szimbólumok megváltoztatására (értsd az ország címerében szereplő ló az eddigi jobb irány helyett már bal irányba halad), az olajipari vállalatok államosítására, és a független média ellehetetlenítésére futotta. Kormányfőnknek így, bár igazán szorgalmas, még mindig van mit behoznia.
A sor folytatható Harabin igazságügyminiszterrel, aki amellett, hogy a HZDS legutóbbi kongresszusán Ivan Lexa asztalszomszédjaként tündökölt, a maffia ellen létrehozott Speciális Bíróság megszüntetésére irányuló szűnni nem akaró kezdeményezéseivel, valamint a BTK-ban meghatározott büntetések szigorának enyhítésével szintén sikeresen belopta magát a köztudatba. A jogrend őrétől ez bizony nem is olyan rossz teljesítmény. Nem beszélve a szolgálati gépkocsi-afférjairól, melyet használ boldog-boldogtalan, szinte az egész családja, mindezt természetesen ingyen és bérmentve, az adófizetők pénzéből.
Valentovič egészségügyminiszternek az eltelt egy évben szintén sikerült bizonyítania. A magánbiztosítókkal szembeni államosítási törekvéseivel neki sem kellett Venezueláig repülnie tanácsért. Irigyelve a hasznot az egészségbiztosítóktól még rá is tett minderre egy lapáttal. Az egészségügyi tárca adósságállománya, valamint az ellátási rendszer hatékonysága természetesen mindeközben kritikán aluli. Legújabban kórházi ágyak és osztályok, valamint vidéki kiskórházak megszüntetésének ötletével tündökölt. Egy év múlva, a Jurassic park újabb folytatásánál már valószínűleg jelen sem lesz a szereposztásnál.
Izák miniszterrel kapcsolatban – igen, ha valakinek esetleg eddig még nem tűnt volna fel hogy létezik, magáról a környezetvédelmi miniszterről van szó - említésre méltó, hogy a Kôprov- és Csendes-völgyben történt törvénytelen fakitermelésre vonatkozó szaktárcai felügyelet jelentésének megszellőztetése után az egész ügyet inkább egy másik felügyelet gondjaira bízta, természetesen a szükséges korrekciók elvégzésére tett javaslatokkal egyben.
Jahnátek gazdasági miniszternek becsületére váljék, hogy 12 hónapos pályafutása alatt sikerült eljutnia egészen odáig, hogy még a fegyverkereskedelemmel kapcsolatos feketepénzek elsumákolására szolgáló könyveléstechnikai módszerekről is nyíltan képes beszélni a médiákban. Igazán dicséretes. A parlamenti folyosókon - miután sikeresen túlélte a visszahívására tett ellenzéki javaslatot, köszönhetően a koalíciós betyárbecsületnek - azóta is a kormány Benny Hillje cím büszke tulajdonosaként tetszeleg.
Maďarič kultuszminisztert pedig, akit a legerősebb kormánypárt trónkövetelőjeként is tisztelhetünk egyben, ha a magyar kultúrára szánt támogatások, vagy akár az Ifjú Szívek sorsa nem is, a táncegyüttes székhelyéül szolgáló lukratív ingatlan jövőbeni rendeltetése annál inkább érdekli. Meg is tesz annak érdekében mindent, hogy a néptánccsoport - még ha sajnálatosan némi magyar érdekeltségű segítséggel is - mihamarabb sikeresen felszámolja önmagát.
Robert Kaliňák belügyminiszter sármos vonzerejét latba vetve szintén napi közéleti kenyérként szolgál. Elég, ha csak a Malina Hedvig ellen indított keresztes hadjáratára gondolnunk. Arrogáns, pimasz stílusával egyben mindenre képes.
A végére maradt Tomanová szociális és családügyi miniszterasszony, akit kár lenne kihagyni. Szakmai kompetenciájának erős megkérdőjelezhetősége mellett a nyugdíjreform és munkaerőpiac hóhéraként is tekinthetünk rá. A kormányfő biztatása mellett ugyanis mindkettőt sikeresen torpedózza, kiszolgáltatva és hosszútávon felelőtlenül magára hagyva a bérből és fizetésből élő, a tisztes jövőjük érdekében saját tőkeszámlán spóroló honi választópolgárok millióit. Kocsikázásban Harabin miniszter mellett szintén erős, elég ha csak a kontinens másik végére küldött limuzinjára gondolunk. Mindezt csak azért, hogy munkatársainak portugáliai szolgálati útjuk során az ottani nagykövetség teljes körű támogatása mellett még véletlenül se kelljen taxira fanyalodniuk.
Így állunk hát jelenleg, a kormány egy éves bizonyítványosztása idején, fókuszálva csak a leginkább említésre méltó nagyvadakra. Eddigi munkásságuk felületes, tudatosan sarkított értékelése alapján is elmondható, hogy szinte kivétel nélkül egy letűnt kor gondolatvilágáról és munkamódszereiről tesznek tanúbizonyságot, érvelési módszereikkel sértve minden jóérzésű választópolgár szellemi színvonalát. Ha a közélet iránt fogékony hírolvasóként mindebbe belenyugszunk, akár egy hosszú távú, több választási ciklust felölelő politikai berendezkedéshez is asszisztálhatunk, melynek végén dicsőségesen eljutunk az egyszer már megoldott problémák újrafelmerüléséig. A következő böjt viszont már annál fájdalmasabbnak ígérkezik.
Hogy három év múlva újra választhatunk? Már alig várom!


Király Zsolt

Pappsanyik (kiralyblog-verzio)

A média egyik sajátossága, hogy általában akkor borítja ki a bilit, ha már megtelik – csak a nagyon büdös végeredmény adható el igazán. Részben ez történt az Ifjú Szivek kapcsán is. Az ügy miatt kipattant pappsanyi-sztorinak viszont van egy másik, szomorúan specifikus felvidéki magyar vetülete is: a szakmai és erkölcsi igénytelenség, a „túl kevesen vagyunk”-szindróma, az „itt mindenki mindenkit ismer”- és a „soha sem lehet tudni, kire lesz még szükség”-életérzés.

P. S.-ről nem az Ifjú Szivek háza táján kitört botrány következtében derült ki, hogy tróger. Akik ismerték, tudták ezt már ‘89 előtt is, akik később futottak vele össze vagy hallottak róla, ezen oldaláról is megismerhették. Sokáig – egészen idáig – mégis megfelelt. Igaz, hogy vezetése alatt szakmailag sehová sem, legfeljebb visszafelé fejlődött a magyar adás, igaz, hogy emberileg és erkölcsileg sem azt nyújtotta, ami elvárható lenne egy ilyen fontos intézmény ennyire fontos posztján ülő embertől – mégis megfelelt. Az igénytelennek azért, mert szakmailag igénytelen volt, a számítónak azért, mert erkölcsileg is igénytelen volt, a trógernak azért, mert hasonlelkű emberre talált benne... a politikusnak meg (hogy beléjük is rúgjunk egy kicsit) egyszerűen azért, mert nem kérdeztetett rá kényelmetlen dolgokra. S tegyük őszintén hozzá: a médiában dolgozó embernek pedig azért, mert tudta, hogy erős figura, aki sokmindenkit ismer, s végtére sohasem lehet tudni, nem lesz-e majd szükség egyszer egy jó kis meleg rádiós flekkre. A többieknek meg? Azért, mert kis szlovákiai magyar kozösségünkben nem illik valakibe ilyen „apró” okok miatt belerontani.

Ami volt, megtörtént, most örüljünk annak, hogy ha későn is, de legalább egyszer végre borult a kakisedény. Vagy mégsem? Nem kellett volna hamarább belé rúgni? Nem kellett volna hamarább kérdőre vonni? Nem okozott volna úgy kevesebb társadalmi és erkölcsi kárt az itteni magyar társadalomnak? Miért kell(ett) megvárni, amíg túlcsordul(t) a pohár? (Most ennek speciel egy jól működő, szorgos munkával épített táncegyüttes issza meg a levét.)

S hadd menjek tovább: ő az utolsó pappsanyi?

Félek, hogy szűk kis társadalmunkban és annak még szűkebb „elitjében” találnánk még jópár hasonló, kisebb-nagyobb pappsanyit. Sőt, ilyen állapotok között még a normális emberből is előbb-utóbb előtörhet a pappsanyi, ha nem vigyáz magára...