Eszmeralda-effektus

Most mondhatnám, hogy néha fáj, milyen világban élünk. Hazugság, hazugság hátán, válások, tönkretett kapcsolatok, pletyka, bulvár, kiszínezett hírek, tévé, agymosás felsőfokon. Az ember hazamegy fáradtan munkából, és az első gondolata bekapcsolni a tévét, hátha még elkapja az Esmeraldát. Aminek ugyan már ezer éve vége, de nyugodtan be lehet sorolni őt az örök zöldek közé. És nemcsak abból a primitív okból kiindulva, hogy a vakító szépségű főhősnő egyetlen ruhája a zöld színt viselte, hanem tényleg százezreket tett boldoggá. Sokan azonosultak vele. Főleg ami a vakságot illeti. Igaz ugyan, és el is kell ismerni, hogy az ember társas lény, szüksége van szenvedélyre, érzésekre, izgalomra, szeretetre, hogy a monoton taposómalmot mindig feldobja egy kis „élettel”. De hamis világban él. Az érzések és a szenvedély köröttünk van, a szürke hétköznapok nem szürkék, a hét legrosszabb napja nem a hétfő. A legrosszabb dologban is meglehet találni a jót, a legrosszabb embert is meglehet javítani. Csak akarat és hozzáállás kérdése az egész. Az élet egyszerű, csak mi tesszük bonyolulttá. Múltkor, két-három hete, 20 km-re Breznótól egy kis tót falu határában kaszáltam a füvet. Faintos volt. És nemcsak azért, mert három felessel kezdtük a napot.

A tévé nem boldogít. Elismerem, néha jó a nagy semmittevés, és csak úgy bámulni üresen előre a nagy semmibe. Élvezni egy jó filmet, művelődni egy szórakoztató vetélkedőből, örülni annak, hogy a gyerekek nevetnek a tévében, és sírni azokkal, akiknek ténleg nehéz sorsot osztott az élet. Művelődni kell, tisztában lenni a helyzettel, híreket hallgatni, információkat szerezni és nevetni. A jó humor elengedhetetlen.

Gyakran elszomorít, hogy valakinek a számítógépes játék a minden. A boldogsága egyetlen kulcsa. És ha szomorú, vagy unatkozik akkor előveszi a mobilját és azzal játszik. Múltkor három órát vártam a rendőrségen faarccal, lebetonozva, minimális mozdulatokkal, félálomban. Mellettem eléggé izgága emberkék. Habár a többiek sem bírták a gyűrődést. Két óra után elővettem a mobilomat, mondom írok a havernak, írjon be munkában, mert délig biztos nem végzek. Aztán mellettem meg nagyképűen megjegyezte az egyik gyík a másiknak rám célozva, hogy „tudtam, hogy nem bírja ki”. Olyan halkan mondta, amennyire csak tudta, de szegény nem tehet róla, hogy nem csak a két orrlyuka van betömődve, hanem az agyában is el van pattanva valami. Megjegyzem, érett férfi volt. Legalábbis így külsőleg.

De visszatérve a számítógépes játékokra, meg a tévére, amit mondani akartam egy mondatban, az tényleg az Esmeralda-effektus. Ami nemcsak a gyerekeket érinti, hanem a szülőket is, és minden szomorú vagy magányos embert, akik egyetlen örömüket csupán ebben találják. Mert nincs erejük. És egy idő után már nem is próbálnak meg változtatni. A szülők csodálkoznak a legjobban rajta, hogy milyen társasági ember lesz a kis csöppségből, ha felnő. Itt akár megemlíthetjük az amerikai társadalomat is. A már hagyományos közép- és fősulis lövöldözéseket, ami a napi program szerves részét képezik. És persze mindenki meg van tőlük rökönyödve. Na ne ba. Ha nálunk is olyan könnyen tudnának fegyverhez jutni, mint odakint, akkor itt is lenne pár lövöldözés. Ne legyünk naivak. Mégis mit várnak egy olyan társadalomban, ahol már az óvódásokba beleivódik, hogy ők a legnagyobb nemzet a világon. Egy olyan társadalomban, ahol a fiataloknak szinte minden megengedett, és ahol a kezdetektől hiányzik a tisztelet és a szerénység. Persze mindig vannak kivételek. Most nem arról beszélek. De ha vesszük Hollywoodot is, ami már régtől szarral gurít, és gusztustalan filmekkel eteti a társadalmat, mert a tömeg erre vágyik, és az igazán értékes művészfilmek csak elenyésző mennyiséget mozgatnak meg. Most kiben van a hiba? Tónyót a közértből biztos nem zavarják ilyen kérdések. Én is csak költőinek szántam. De néha elszomorít.