Kikapott a Debrecen. Otthon. No és?

Igen. No és? Tudom, elnézést, ez totál gagyi. Mármint a magyar fociról írni. Gagyi kérem? Igen, az, blökiség. Mert írni általában arról szokás, illetve arról kellene, aminek van értelme, van hírértéke, mondanivalója, valamiben újszerű, esetleg valamilyen értelemben majd várhatóan meghökkenti az olvasót.

Debrecen – Elfsborg 0:1. Namár most (hm, ezt a szót itt kérem hogyan is kéne írni?... na már most, namár most, na mármost, namármost, na le van szarva, szóval) van vagy volt ennek az eredménynek, eseménynek különösebb értelme? Hm, hát igen, egy hír, de hát ilyen hírből van több tucat. Van hírértéke? Az, ami teljességgel várható, annak talán kevés hírértéke van (jó, elismerem, ez most egy kis logikai hátraszaltó, mert példának okáért a Smer győzelmét is várták 2006-ban, mégis mindenki lehozta öles címekkel...). Van ennek a meccsnek és eredménynek mondanivalója? Ha valaki sokaszor kapja ugyanazt a pofont, akkor az újabb pofon tényének már nincs sok mondandója es értelemszerűen nem is újdonság. S ha már klasszikus fogást nem találtunk a csonka kis 1:0-án (elnézést, 0:1-en, nehogy már itt valaki esetleg reménykedni kezdjen, vagy azt higgye, délibábokat látok!), nézzük a bulváros mentőövet: meghökkentő a hír? Á dehogy... mondanók – mint gyermekkorom Gryllus-mesejátékaiban, amelyeket kegyetlenül rühelltem (tudjátok... repül a repül a tehén... á dehogy... hát persze, gondoltam magamban, ti meg azt hiszitek, hogy minden gyerek retardált vagy mi?) –, mi ebben a sokkoló?! Semmi. Az egy élő világon semmi.

De valahol fáj. És bosszant. És szar érzés. Mert a magyar foci klinikai halál állapotában eltöltött hosszú évei sem tudják azért érzelmileg teljesen elzsibbasztani az embert. Mindig remél. Mert az ember ilyen, reménytelenül remél. Na nem azt, hogy most majd a Debrecen vagy más hottentott magyar kupacsapat továbbjut – ebben csak a kötelező kincstári optimizmust jópofizó dilettáns Nemzeti Sport és jópár hasonszőrű médiatermék bízik, persze csak papíron –, hanem hogy egyszer majd talán drukkolhatunk még magyar válogatottnak egy Eb-n vagy vébén, magyar klubcsapatnak a kupatavasszal is. Hát igen, be szép is lenne!, de ehhez kicsi, apró kis pirinyó jelekre lenne szükség. Olyan pici világító izékre, hogy aha, ott talán valami szentjánosbogár bóklászik az alagút végén... Jelekre – ehelyett mi van? A sötétség. A sötétség, amely mellett a fekete lyuk is elhúzhat valahová, annyira világít.

Nem. Nem tudom. Én már lassan a meggypiros szentjánosbogárban sem hiszek. Most sem néztem a Debrecent, nem is érdekelt. Mint ahogy a többi magyar kupacsapat eredménye sem. Nem kerestem. Csak véletlenül belebotlottam. És... és láttam a sötétséget.

...boldogok a vakok, mert övék a mennyek országa?