A történelem ismétli önmagát

Tomanová néni visszahivására készülve érdekes párhuzamra figyeltem fel az interneten.
Szereplők: Miloš Jakeš, a Csehszlovák Kommunista Párt főtitkára 1989-ben,
és Robert Fico a Szlovák Köztársaság miniszterelnöke, 2007-ben.

Robert Fico teljes sajtótájékoztatója, ahonnan a bejátszás származik, és ahol frontális támadást inditott a magánnyugdijpénztárak és a nyugdijreform 2. pillére ellen, megtekinthető itt:

Félelemkeltő érvelési párhuzam és gondolkodás!
Véletlenek nincsenek!

Brown és a „special relationship“

Külpolitikai berkekben a „ special relationship “ kifejezés általában az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság között fennálló szoros kapcsolatot fedi. E kapcsolat történelmi, gazdasági, kulturális és ideológiai kötöttségeken alapul.

A 20. század második felében, akár milyen szemszögből is közelítjük meg a dolgot, valójában nem más, mint egy „egyirányú utca”, azaz Nagy Britannia lényeges, Egyesült Államokra való támaszkodása, abból a célból, hogy a Királyság legalább részben biztosítsa magának az egykoron elvesztett pozícióját a világpolitikában. Úgy néz ki, hogy ez a különleges kapcsolat kezd erősen lazulni, csakúgy mint az 1956-os szuezi krízis idején, amikor az amerikaik, a szovjetekkel karöltve, a briteket es a franciákat az Egyiptom elleni katonai akciók felhagyására kenyszerítették. Manapság viszont az az új angol kormány az, amely igyekszik az Amerikaikkal ápolt szövetségi kapcsolatot átértékelni. Gordon Brown, Tony Blair penzügyminisztereként is- igaz, nem olyan hangosan mint jelenleg- nem egyszer nyíltan hangoztatta az iraki háborúval kapcsolatos ellenvetéseit. Nem csoda, hisz az egykoron nagyon közkedvelt Blair Irakkal és „Bush pudlikutyája” szerepében való tetszelgésével nemcsak a saját népszerűségét jatszotta el rövid idő alatt, hanem a Munkáspártét is. A Labour óriási veszteségeket szenvedett az ezévi regionális parlamenti választásokon Skóciában és Walesben is. Nem meglepő, hogy Brown, az USA-tól való távolodással illetve Tony Blair-től való elhatárolódással próbálja visszaszerezni a Labour szavazóit. Az amerikaiaktól való elhatárolódás jelét adta a múltheti washingtoni látogatásakor is, amikor Bushnak a tudtára adta, hogy márpedig a brit csapatok nem lesznek meghatározatlan időig Irakban, hanem 1-2 éven belül kivonják őket. Az új miniszterelnök arra is rájött, hogy ha a Konzervatívok fiatal elnökét David Cameron-t egy „újabb Tony Blairnek” kezdi titulálni, akkor sok szavazot visszaszerezhet a Labournek. Úgy néz ki, hogy működhet ez a taktika, hisz a Munkáspárt támogatottsága hirtelen megugrott a legutóbbi közvélemény kutatásokban.

Nota bene

Az élet nem mindenkinek könnyű. Habár ez így cikk kezdésnek elég vicces mondat, ha belegondolok, hogy mennyien panaszkodnak nehéz sorsukra. De hát az mind vágyaink miatt van, mert nem tudunk szerénynek lenni, viszonylag igénytelennek, örülni annak, amink van, mindig többre vágyunk és irigyeljük azokat, akiknek „mindenük” megvan. Viszont az is igaz, hogy vágyaink visznek előre, és az állandó elégedetlenség motivál minket a cselekvésre. De mi az a minden, ami másoknak megvan, és nekünk nincs? Netalán van tető a fejünk felett, van egy viszonylag szerető családunk, és mindennap azt és annyit eszünk, amennyit szeretnénk? Hát így elsőre tényleg szörnyen hangzik. Ennél rosszabb már csak az lenne, ha fehér embernek születtünk volna. De tényleg. Mindenki mondja a nagy esélyegyenlőséget, a demokráciát, de most komolyan, hány romának sikerül kitörnie és kiharcolnia a tiszteletet és az elismerést. Azért vannak nagy sorsok, néha találkozgat az ember olyan cikkekkel is, amelyek bemutatnak egy-egy szép életet. Ezek belevésődnek az ember emlékezetébe. Már akijébe. De az esetek többségében még esélyt sem adunk senkinek a változásra. Az életet meg elég érdekesen nézzük. Csak akkor tudunk becsülni és értékelni valamit, amikor már elvesztettük. Csak példaként mondom, hogy egyik haverom 20 évesen bénult le mindkét lábára és került tolókocsiba egész életére egy hülyeség miatt. Másik ismerősöm 18 évesen vesztette el nővérét, aki öngyilkos lett, vagy egy másik ismerősöm anyját, aki szintén eme módját választotta a problémák megoldására.

Most jót röhögök magamban, mert eszembe jut a haver arckifejezése, hogy már megint milyen szentimentális pogácsaszaggató cikket hoztam össze. Pedig a lényegre még nem is tértem, tesó:)

Vannak emberek, és egyre többen, akik az egyik napról a másikra élnek. Nincs állandó tető a fejük felett, nincs rendszeres étkezésük, a higiéniai eszközökkel is elég gyéren állnak. Ők tényleg csak álmodozhatnak olyan dolgokról, amik nekünk mindennapjaink szerves részét képezik. Hogy hogyan jutottak erre a sorsra, nincs értelme firtatni. Legtöbbjük saját hülyeségük miatt, de sokuknak nem volt semmi esélye sem. De nem számít, mert mindenkinek meg kell adni a lehetőséget az újra kezdésre. A Nota bene az egy ilyen újság. Szlovákiában 2001-ben jelent meg a „Proti prúdu” polgári társulás jóvoltából. Reményt ad az elesetteknek, hogy legyen egy állandó kereseti forrásuk. Ezzel most nem ingyen reklámot akarok csinálni az újságnak, csak leírni azokat a gondolatokat és élményeket, amelyek tényleg elkaptak legutóbb, amikor két ser mellett belelapoztam. Mert a jó dolgokról érdemes írni. Meg aztán az emberek nem is tudják, mekkora élményt hagynak ki, sőt lenézik és nevetségesnek tartják. Csak hogy minnél távolabb legyenek a hajléktalanoktól, hogy semmi kapcsolat ne lehessen közöttük. Inkább nem is veszik a lapot, s úgy tesznek, mintha nem is léteznének. Pl. múltkor látom a haveron, hogy nagyon unatkozik, mondom neki: „Nem akarsz olvasni?” „De. Mid van?” „Nota bene“ „Ne basszál. Más nincs?“ Vagy utazok hazafele vonattal (ez már mondjuk többször megesett), és csajismerősömnek felkínáltam szintén a Nota benét. Ő mondjuk nem akart nagyon megbántani, meg gondolom munka után volt fáradtan, csak rám mosolygott, és hát nem nagyon lelkesedett az ötletért.

Bemegyek az újságosboltba, veszek Sme-t, Sport-ot vagy Új Szót. A vonatban átlapozgatom őket. Elálmosodok a sok szövegtől. 5 perc múlva nem is tudom, miről olvastam. Az aktuális dolgokra még úgy ahogy emlékszem, ki mit gondol erről, arról, meg ez, meg az, de minek. Nem lesz olcsóbb a kenyér. A Nota benés cikkekre még két hét múlva is simán emlékszem. Mert azok magával ragadnak. Emberi érzésekről írnak, csalódásról, örömről, egyszerű életről, vagy bonyolultról. Ez egy jó bizonyítéka annak, hogy az életben még mindig vannak nagyon jó emberek, akik nem csak pozitívan gondolkodnak, hanem úgy is cselekszenek. Most nem a hajléktalanokra gondolok, hanem azokra, akik próbálják őket felkarolni, munkát és szállást adni nekik, segíteni őket. Rengetek jó cikk van benne, amelyek tényleg magával ragadnak. És nem azért jó cikkek, mert Pulitzer-díjas írók írták, hanem mert egyszerűek, minden sorban és mondatban valódi érzések vannak. Elolvasom a cikket, és megvagyok döbbenve, rökönyödve. Elcsodálkozom rajta, hogy ilyenek is vannak. Ha rossz dolgok, akkor cseppet felcsesződöm, ha jók, akkor minden elismerésem és tiszteletem. Ezekből kellene, hogy több legyen, és hogy mindenki így gondolkodjon. Ha komolytalan szeretnék lenni, akkor azt mondhatnám, hogy hasonló érzés, mint amikor az ember belelapoz a Nový čas-ba vagy valamelyik bulvárlapba. Abban is érzések vannak és a nagybetűs életről szólnak:) A társadalom legizgalmasabb kérdése, amely akár egy évig is Szlovákia egyik legolvasottabb napilapjának főoldalán helyezkedhet el, az Ján Novotný mágánélete. Beszarás. Ha már az újságoknál tartunk, akkor még egy kérdés: vajon hányan ismerik a „Quark”-ot? Szerintem a szlovákiai magyarság testvérek között is műveletlen. Mármint a magyarországi magyarokhoz és a szlovákiai szlovákokhoz viszonyítva. De ha csak az amerikai szintet akarjuk elérni, akkor nem szóltam semmit. Merthogy akárcsak mindenhol, Magyarországon is van sok konyhanyelven megírt érdekfeszítő tudományos lap és magazin kicsiknek, földműveseknek és nyugdíjasoknak. A szlovákoknak is van egypár faintos újság, amelyek ténleg sok újdonsággal kecsektetnek, és főleg a fiatalságnak nyújtanak belátást a tudomány, biológia, kémia, fizika és miegymás világába, amelyekkel az iskolában nem találkozhatnak. De a szlovákiai magyarságnak nincsenek ilyen újságjai. Ők meg a szlovák lapokat amúgy sem olvassák. Minek. Ha hírekről van szó belövik az RTL Klubot vagy a TV2-t, és teljes a rálátásuk. De ez nem baj. Ez csak úgy érdekességképpen mondom, egy olyan világban, ami a „tudásalapú társadalomat” tűzte ki célul. De egy cseppet elkanyarodtunk a témától, majd legközelebb befejezem a gondolatot. Visszatérve csak két újság van, amelyben eddig sosem csalódtam, és mindig azt adták nekem, amit vártam tőlük. Az egyik a Nota bene, a másik pedig a Quark.

Pozsonyban 1500 hajléktalan van, kb. 50 azok száma, akik tényleg notórikus alkoholisták és rontják a hajléktalanokról és a Nota bene-árusokról kialakított „képet”. Habár ez így röhejesen hangzik, mert hajléktalanról már elvből nem lehet jó képet kialakítani. Vagyis ez az általános nézet. Az emberek így gondolkodnak, vagy sehogy sem gondolkodnak. Inkább messziről leköpni őket, vagy elmenni mellettük, mintha ott sem lennének, keresztül nézni rajtuk, és tiszta az ember lelkiismerete. Minek szarakodni velük. Csak sajátmaguknak köszönhetik, hogy odakerültek, ahova valók. Csak nehogy kapcsolatba kerüljünk velük, jobb minnél nagyobb ívben kerülni őket és minnél hamarabb elfelejteni őket. Elég sajnálatos.

A legtöbb ember, aki tényleg megáll és újságot vesz tőlük, többnyire szánalomból csinálja, és nem is mer az elárusító szemébe nézni. Szánja őket. Lehet, hogy még ellenszenvet is érez irántuk. Pedig úgy is fel lehet fogni, mintha újságosbódéban venné az ember az újságot a kedvenc törzshelyén, egy olyan embertől, akinek ez a megélhetése. Nincs ebben semmi rossz. Ez is csak egy munka, csak sokkal nehezebb, mint pl. az enyém. És merem állítani, hogy az a pénz, amit kiadok ezért az újságért, jó helyre kerül. Jobb helyre, mintha a belvárosban dobnám egy kolduló lábai elé. És nemcsak azért, mert én már négy éve ugyanattól a papótól veszem a Nota benét, hanem a szerkesztőséget is támogatom vele, ill. a társaságot, akik komolyabban is foglalkoznak a hajléktalanokkal. A papót, akitől rendszeresen veszem az újságot és Szlovák Rádió előtt szokott szobrozni, még akkor ismertem meg, amikor a környéken brigádoztam. Mindig megálltam, meg most is megállok nála egy kis beszélgetésre, amikor várom a zöldet a gyalogátjárón. Nyomatjuk a nagy semmit tíz percben. Magyar papó. Vagyis beszél magyarul. Úgy ahogy. Szódavízzel elmegy, fasza csákó. Egyszer-kétszer a vonatállomáson is szoktam venni. Attól függ, hogy mit dob a gép. De amúgy meg tényleg vigyázni kell vele, mert rengeteg feketeárus is létezik, akiknek nincs igazolványuk, nem hivatalos Nota benések, mert a szerkesztőségben már ismerik őket, és náluk a megkeresett pénz ténleg csak az alkoholfogyasztásra használódik el.

Utolsó mondatnak, hogy tényleg legyen valami értelme is a cikknek és egy olvasható egészet adjon: szóval mindenkinek meg kell adni az esélyt egy új kezdetre. És ha vlmit szeretnénk tenni a hajléktalanokért, akkor a Nota bene az egy jó eszköz, amit érdemes kihasználni. Olyan dolgokról, amiket meg nem ismerünk, ne mondjunk véleményt. Mert néha cseppet fel tud cseszni, hogy a mai világban mindenki szakembernek képzeli magát, és olyan dolgokról mond véleményt, amikkel még életében nem találkozott.

na, erő, egészség

Tigrisből a kutya

Gyereklábbal a szájában tért haza Tigris. Mi van?! Egy tigris leharapta egy gyerek lábát, aztán hazavitte: kedves gazdám, simogass meg, ügyes voltam?! Vagy lábon fogva egy egész gyereket hazavitt? Vagy Tigris nem is tigris, hanem valami más?

Gyorsan kiderül, Tigris egy kölyökkutya (ki ad ilyen hülye nevet a kutyájának?), aki (még szép, hogy a főhőst megszemélyesítjük) egy négy–hét éves gyerek csontját vitte haza portyájáról, s akit a Blikk értesülései szerint kiéheztettek (az éheztetetést aztán az illetékesek cáfolták) és nyomkövetővel szereltek fel (ezt viszont megerősítették), hogy elvezesse a rendőröket a „szörnyű bűncselekmény” áldozatául esett gyerek többi részéhez. „Egészen biztos, hogy azt a szerencsétlen gyermeket meggyilkolták” – nyilatkozta a Blikknek könnyeivel küzdve F. A., a kutya gazdája, olvasom tovább, micsoda dráma, az az illető, aki a kutyájának Tigris nevet ad, próbálja visszatartani a könnyeit, küzd velük, de a sejtett gyilkosság árnya beborítja szívét..., zseniális, videót is kellene belinkelni.

Bulvár a javából, méghozzá klasszikus. Kutya + gyerek = biztos siker, ezt már Hollywoodban is tudták, hát istenem, most akkor halott gyerek részleteiben, meg könnyező kutyagazda, épp eléggé hatásvadász ez is. Arról már ne is beszéljünk, hogy szerencsétlen kutyát kiéheztették, micsoda kegyetlenség. Az most mellékes, hogy ezt a célra nem vezető megoldást kimondottan cáfolták, biztosan csak azért, hogy leplezzék a rendőrség embertelen (állattalan) módszereit.

Titok, rejtély, halál, gyilkosság, ez lesz az év sztorija.

(pár órával később)

Nem gyermekcsontot talált a kutya Adorjánpusztán. Sajnálom. Mármint Tigrist. Pardon, a kutyát. Előbb még hős volt, méltóságteljesen nevén nevezték, most már köznevesítették, igaz, határozott névelővel, a kutya, tudják, az a kutya, az a szemtelen kutya, aki mindannyiunkat jól átvágott, megijesztett, könnybelábasztott, hátborzongtatott, aztán meg nem is gyereké volt az a csont. Végül nem bontakozott ki hátborzongató gyilkosság az adorjánpusztai esetből, hangzik a hír első mondata, s árad belőle a cikkíró csalódottsága. Végül nem, pedig de jó is lett volna. Főleg így, uborkaszezonban.

Online közvetítés

Kellemetlen, ha az embernek úgy kell beszámolnia egy meccsről, hogy csupán az online közvetítésekre hagyatkozhat. A helyzetek nehézkes és terpeszkedő sportzsargon-szavaktól hemzsegő (tegnap a legfelháborítóbb kifejezés a bőrbogyó volt, fujj, hát hogy lehet így megszentségteleníteni egy futball-labdát) leírásából körülményes kihámozni a lényeget, és túl sok idő sincs rá. Talán a lapzártázó kollégákra gondolt valamilyen szinten a Nemzeti Sport, amikor online közvetítéseibe negyedóránként beiktatott egy-egy dőlt betűs sort, összefoglalva az addig történteket – ezen dőlt betűs sorok összeszedésével ugyanis egész korrekt, nyomtatásban is megfelelő tudósítást lehet összeválogatni. Gyakran használjuk ezeket ügyeletesként az Új Szóban mi is, tegnap én is a bevált módszerekhez folyamodtam.

A Debrecen–Elfsborg (0:1, Tizedes kolléga már hőbörgött egyet rajta) meccs félidejében ez az összegző, dőlt betűs mondat fogadott: A DVSC mezőnyfölényben futballozik, helyzeteit azonban egyelőre nem tudta gólra váltani.

Control + C, Control +V, rutinból kopírozom, kicsit átfogalmazva, hogy a helyzetekből nem lehetett gólt kicsikarni, írok holmi felvezetést, rakom össze a felállítást, közben gólt lő az Elfsborg, írom be a góllövő nevét, érnek véget a meccsek sorra, gondolkodni meg oknyomozni nincs idő, a lapzárta könyörtelen, csak utána üt szöget a fejembe: milyen helyzeteit? Milyen helyzeteit nem tudta gólra váltani a fölényben futballozó Debrecen? Érdekes lett volna egy-két nevet is megemlíteni, teljesebb lett volna a tudósítás, szólal meg bennem a maximalista kisördög, és már nem hagy nyugodni: átböngészem alaposan azt az első félidőt.

… a visszaérő svéd védő elpiszkálta a labdát.

… a kapus kezébe csúsztatott.

… a sorfalba vágta a labdát 25 méterről.

… lövése egy-másfél méterrel zúgott fölé. (Pardon, ez svéd helyzet volt!)

… beadása azonban balul sült el...

… a játékvezető sípja néma maradt.

… a támadó elől azonban Wiland felszedte a lasztit.

… 6 méterről fölé pörgetett.

Méghogy ezek helyzetek?

Rimaszombatban esetleg a legutolsónál hördült volna fel a közönség, sorfalba vágott, meg kapus kezébe csúsztatott labdákat senkinek nem lett volna pofája helyzetnek nevezni. S ezzel nem azt akarom mondani, hogy Rimaszombat világszínvonalú focit játszik. De hogy milyen is a futball jobb helyeken, azt a közönség még kapisgálja. Magyarországon már az újságírók sem.

Elnézést, hogy bedőltem nekik.