Közlemény

Szolgálati közlemény:
a blog átköltözött a www.korkep.sk oldalra.
További jó olvasást.

A történelem ismétli önmagát

Tomanová néni visszahivására készülve érdekes párhuzamra figyeltem fel az interneten.
Szereplők: Miloš Jakeš, a Csehszlovák Kommunista Párt főtitkára 1989-ben,
és Robert Fico a Szlovák Köztársaság miniszterelnöke, 2007-ben.

Robert Fico teljes sajtótájékoztatója, ahonnan a bejátszás származik, és ahol frontális támadást inditott a magánnyugdijpénztárak és a nyugdijreform 2. pillére ellen, megtekinthető itt:

Félelemkeltő érvelési párhuzam és gondolkodás!
Véletlenek nincsenek!

Brown és a „special relationship“

Külpolitikai berkekben a „ special relationship “ kifejezés általában az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság között fennálló szoros kapcsolatot fedi. E kapcsolat történelmi, gazdasági, kulturális és ideológiai kötöttségeken alapul.

A 20. század második felében, akár milyen szemszögből is közelítjük meg a dolgot, valójában nem más, mint egy „egyirányú utca”, azaz Nagy Britannia lényeges, Egyesült Államokra való támaszkodása, abból a célból, hogy a Királyság legalább részben biztosítsa magának az egykoron elvesztett pozícióját a világpolitikában. Úgy néz ki, hogy ez a különleges kapcsolat kezd erősen lazulni, csakúgy mint az 1956-os szuezi krízis idején, amikor az amerikaik, a szovjetekkel karöltve, a briteket es a franciákat az Egyiptom elleni katonai akciók felhagyására kenyszerítették. Manapság viszont az az új angol kormány az, amely igyekszik az Amerikaikkal ápolt szövetségi kapcsolatot átértékelni. Gordon Brown, Tony Blair penzügyminisztereként is- igaz, nem olyan hangosan mint jelenleg- nem egyszer nyíltan hangoztatta az iraki háborúval kapcsolatos ellenvetéseit. Nem csoda, hisz az egykoron nagyon közkedvelt Blair Irakkal és „Bush pudlikutyája” szerepében való tetszelgésével nemcsak a saját népszerűségét jatszotta el rövid idő alatt, hanem a Munkáspártét is. A Labour óriási veszteségeket szenvedett az ezévi regionális parlamenti választásokon Skóciában és Walesben is. Nem meglepő, hogy Brown, az USA-tól való távolodással illetve Tony Blair-től való elhatárolódással próbálja visszaszerezni a Labour szavazóit. Az amerikaiaktól való elhatárolódás jelét adta a múltheti washingtoni látogatásakor is, amikor Bushnak a tudtára adta, hogy márpedig a brit csapatok nem lesznek meghatározatlan időig Irakban, hanem 1-2 éven belül kivonják őket. Az új miniszterelnök arra is rájött, hogy ha a Konzervatívok fiatal elnökét David Cameron-t egy „újabb Tony Blairnek” kezdi titulálni, akkor sok szavazot visszaszerezhet a Labournek. Úgy néz ki, hogy működhet ez a taktika, hisz a Munkáspárt támogatottsága hirtelen megugrott a legutóbbi közvélemény kutatásokban.

Nota bene

Az élet nem mindenkinek könnyű. Habár ez így cikk kezdésnek elég vicces mondat, ha belegondolok, hogy mennyien panaszkodnak nehéz sorsukra. De hát az mind vágyaink miatt van, mert nem tudunk szerénynek lenni, viszonylag igénytelennek, örülni annak, amink van, mindig többre vágyunk és irigyeljük azokat, akiknek „mindenük” megvan. Viszont az is igaz, hogy vágyaink visznek előre, és az állandó elégedetlenség motivál minket a cselekvésre. De mi az a minden, ami másoknak megvan, és nekünk nincs? Netalán van tető a fejünk felett, van egy viszonylag szerető családunk, és mindennap azt és annyit eszünk, amennyit szeretnénk? Hát így elsőre tényleg szörnyen hangzik. Ennél rosszabb már csak az lenne, ha fehér embernek születtünk volna. De tényleg. Mindenki mondja a nagy esélyegyenlőséget, a demokráciát, de most komolyan, hány romának sikerül kitörnie és kiharcolnia a tiszteletet és az elismerést. Azért vannak nagy sorsok, néha találkozgat az ember olyan cikkekkel is, amelyek bemutatnak egy-egy szép életet. Ezek belevésődnek az ember emlékezetébe. Már akijébe. De az esetek többségében még esélyt sem adunk senkinek a változásra. Az életet meg elég érdekesen nézzük. Csak akkor tudunk becsülni és értékelni valamit, amikor már elvesztettük. Csak példaként mondom, hogy egyik haverom 20 évesen bénult le mindkét lábára és került tolókocsiba egész életére egy hülyeség miatt. Másik ismerősöm 18 évesen vesztette el nővérét, aki öngyilkos lett, vagy egy másik ismerősöm anyját, aki szintén eme módját választotta a problémák megoldására.

Most jót röhögök magamban, mert eszembe jut a haver arckifejezése, hogy már megint milyen szentimentális pogácsaszaggató cikket hoztam össze. Pedig a lényegre még nem is tértem, tesó:)

Vannak emberek, és egyre többen, akik az egyik napról a másikra élnek. Nincs állandó tető a fejük felett, nincs rendszeres étkezésük, a higiéniai eszközökkel is elég gyéren állnak. Ők tényleg csak álmodozhatnak olyan dolgokról, amik nekünk mindennapjaink szerves részét képezik. Hogy hogyan jutottak erre a sorsra, nincs értelme firtatni. Legtöbbjük saját hülyeségük miatt, de sokuknak nem volt semmi esélye sem. De nem számít, mert mindenkinek meg kell adni a lehetőséget az újra kezdésre. A Nota bene az egy ilyen újság. Szlovákiában 2001-ben jelent meg a „Proti prúdu” polgári társulás jóvoltából. Reményt ad az elesetteknek, hogy legyen egy állandó kereseti forrásuk. Ezzel most nem ingyen reklámot akarok csinálni az újságnak, csak leírni azokat a gondolatokat és élményeket, amelyek tényleg elkaptak legutóbb, amikor két ser mellett belelapoztam. Mert a jó dolgokról érdemes írni. Meg aztán az emberek nem is tudják, mekkora élményt hagynak ki, sőt lenézik és nevetségesnek tartják. Csak hogy minnél távolabb legyenek a hajléktalanoktól, hogy semmi kapcsolat ne lehessen közöttük. Inkább nem is veszik a lapot, s úgy tesznek, mintha nem is léteznének. Pl. múltkor látom a haveron, hogy nagyon unatkozik, mondom neki: „Nem akarsz olvasni?” „De. Mid van?” „Nota bene“ „Ne basszál. Más nincs?“ Vagy utazok hazafele vonattal (ez már mondjuk többször megesett), és csajismerősömnek felkínáltam szintén a Nota benét. Ő mondjuk nem akart nagyon megbántani, meg gondolom munka után volt fáradtan, csak rám mosolygott, és hát nem nagyon lelkesedett az ötletért.

Bemegyek az újságosboltba, veszek Sme-t, Sport-ot vagy Új Szót. A vonatban átlapozgatom őket. Elálmosodok a sok szövegtől. 5 perc múlva nem is tudom, miről olvastam. Az aktuális dolgokra még úgy ahogy emlékszem, ki mit gondol erről, arról, meg ez, meg az, de minek. Nem lesz olcsóbb a kenyér. A Nota benés cikkekre még két hét múlva is simán emlékszem. Mert azok magával ragadnak. Emberi érzésekről írnak, csalódásról, örömről, egyszerű életről, vagy bonyolultról. Ez egy jó bizonyítéka annak, hogy az életben még mindig vannak nagyon jó emberek, akik nem csak pozitívan gondolkodnak, hanem úgy is cselekszenek. Most nem a hajléktalanokra gondolok, hanem azokra, akik próbálják őket felkarolni, munkát és szállást adni nekik, segíteni őket. Rengetek jó cikk van benne, amelyek tényleg magával ragadnak. És nem azért jó cikkek, mert Pulitzer-díjas írók írták, hanem mert egyszerűek, minden sorban és mondatban valódi érzések vannak. Elolvasom a cikket, és megvagyok döbbenve, rökönyödve. Elcsodálkozom rajta, hogy ilyenek is vannak. Ha rossz dolgok, akkor cseppet felcsesződöm, ha jók, akkor minden elismerésem és tiszteletem. Ezekből kellene, hogy több legyen, és hogy mindenki így gondolkodjon. Ha komolytalan szeretnék lenni, akkor azt mondhatnám, hogy hasonló érzés, mint amikor az ember belelapoz a Nový čas-ba vagy valamelyik bulvárlapba. Abban is érzések vannak és a nagybetűs életről szólnak:) A társadalom legizgalmasabb kérdése, amely akár egy évig is Szlovákia egyik legolvasottabb napilapjának főoldalán helyezkedhet el, az Ján Novotný mágánélete. Beszarás. Ha már az újságoknál tartunk, akkor még egy kérdés: vajon hányan ismerik a „Quark”-ot? Szerintem a szlovákiai magyarság testvérek között is műveletlen. Mármint a magyarországi magyarokhoz és a szlovákiai szlovákokhoz viszonyítva. De ha csak az amerikai szintet akarjuk elérni, akkor nem szóltam semmit. Merthogy akárcsak mindenhol, Magyarországon is van sok konyhanyelven megírt érdekfeszítő tudományos lap és magazin kicsiknek, földműveseknek és nyugdíjasoknak. A szlovákoknak is van egypár faintos újság, amelyek ténleg sok újdonsággal kecsektetnek, és főleg a fiatalságnak nyújtanak belátást a tudomány, biológia, kémia, fizika és miegymás világába, amelyekkel az iskolában nem találkozhatnak. De a szlovákiai magyarságnak nincsenek ilyen újságjai. Ők meg a szlovák lapokat amúgy sem olvassák. Minek. Ha hírekről van szó belövik az RTL Klubot vagy a TV2-t, és teljes a rálátásuk. De ez nem baj. Ez csak úgy érdekességképpen mondom, egy olyan világban, ami a „tudásalapú társadalomat” tűzte ki célul. De egy cseppet elkanyarodtunk a témától, majd legközelebb befejezem a gondolatot. Visszatérve csak két újság van, amelyben eddig sosem csalódtam, és mindig azt adták nekem, amit vártam tőlük. Az egyik a Nota bene, a másik pedig a Quark.

Pozsonyban 1500 hajléktalan van, kb. 50 azok száma, akik tényleg notórikus alkoholisták és rontják a hajléktalanokról és a Nota bene-árusokról kialakított „képet”. Habár ez így röhejesen hangzik, mert hajléktalanról már elvből nem lehet jó képet kialakítani. Vagyis ez az általános nézet. Az emberek így gondolkodnak, vagy sehogy sem gondolkodnak. Inkább messziről leköpni őket, vagy elmenni mellettük, mintha ott sem lennének, keresztül nézni rajtuk, és tiszta az ember lelkiismerete. Minek szarakodni velük. Csak sajátmaguknak köszönhetik, hogy odakerültek, ahova valók. Csak nehogy kapcsolatba kerüljünk velük, jobb minnél nagyobb ívben kerülni őket és minnél hamarabb elfelejteni őket. Elég sajnálatos.

A legtöbb ember, aki tényleg megáll és újságot vesz tőlük, többnyire szánalomból csinálja, és nem is mer az elárusító szemébe nézni. Szánja őket. Lehet, hogy még ellenszenvet is érez irántuk. Pedig úgy is fel lehet fogni, mintha újságosbódéban venné az ember az újságot a kedvenc törzshelyén, egy olyan embertől, akinek ez a megélhetése. Nincs ebben semmi rossz. Ez is csak egy munka, csak sokkal nehezebb, mint pl. az enyém. És merem állítani, hogy az a pénz, amit kiadok ezért az újságért, jó helyre kerül. Jobb helyre, mintha a belvárosban dobnám egy kolduló lábai elé. És nemcsak azért, mert én már négy éve ugyanattól a papótól veszem a Nota benét, hanem a szerkesztőséget is támogatom vele, ill. a társaságot, akik komolyabban is foglalkoznak a hajléktalanokkal. A papót, akitől rendszeresen veszem az újságot és Szlovák Rádió előtt szokott szobrozni, még akkor ismertem meg, amikor a környéken brigádoztam. Mindig megálltam, meg most is megállok nála egy kis beszélgetésre, amikor várom a zöldet a gyalogátjárón. Nyomatjuk a nagy semmit tíz percben. Magyar papó. Vagyis beszél magyarul. Úgy ahogy. Szódavízzel elmegy, fasza csákó. Egyszer-kétszer a vonatállomáson is szoktam venni. Attól függ, hogy mit dob a gép. De amúgy meg tényleg vigyázni kell vele, mert rengeteg feketeárus is létezik, akiknek nincs igazolványuk, nem hivatalos Nota benések, mert a szerkesztőségben már ismerik őket, és náluk a megkeresett pénz ténleg csak az alkoholfogyasztásra használódik el.

Utolsó mondatnak, hogy tényleg legyen valami értelme is a cikknek és egy olvasható egészet adjon: szóval mindenkinek meg kell adni az esélyt egy új kezdetre. És ha vlmit szeretnénk tenni a hajléktalanokért, akkor a Nota bene az egy jó eszköz, amit érdemes kihasználni. Olyan dolgokról, amiket meg nem ismerünk, ne mondjunk véleményt. Mert néha cseppet fel tud cseszni, hogy a mai világban mindenki szakembernek képzeli magát, és olyan dolgokról mond véleményt, amikkel még életében nem találkozott.

na, erő, egészség

Tigrisből a kutya

Gyereklábbal a szájában tért haza Tigris. Mi van?! Egy tigris leharapta egy gyerek lábát, aztán hazavitte: kedves gazdám, simogass meg, ügyes voltam?! Vagy lábon fogva egy egész gyereket hazavitt? Vagy Tigris nem is tigris, hanem valami más?

Gyorsan kiderül, Tigris egy kölyökkutya (ki ad ilyen hülye nevet a kutyájának?), aki (még szép, hogy a főhőst megszemélyesítjük) egy négy–hét éves gyerek csontját vitte haza portyájáról, s akit a Blikk értesülései szerint kiéheztettek (az éheztetetést aztán az illetékesek cáfolták) és nyomkövetővel szereltek fel (ezt viszont megerősítették), hogy elvezesse a rendőröket a „szörnyű bűncselekmény” áldozatául esett gyerek többi részéhez. „Egészen biztos, hogy azt a szerencsétlen gyermeket meggyilkolták” – nyilatkozta a Blikknek könnyeivel küzdve F. A., a kutya gazdája, olvasom tovább, micsoda dráma, az az illető, aki a kutyájának Tigris nevet ad, próbálja visszatartani a könnyeit, küzd velük, de a sejtett gyilkosság árnya beborítja szívét..., zseniális, videót is kellene belinkelni.

Bulvár a javából, méghozzá klasszikus. Kutya + gyerek = biztos siker, ezt már Hollywoodban is tudták, hát istenem, most akkor halott gyerek részleteiben, meg könnyező kutyagazda, épp eléggé hatásvadász ez is. Arról már ne is beszéljünk, hogy szerencsétlen kutyát kiéheztették, micsoda kegyetlenség. Az most mellékes, hogy ezt a célra nem vezető megoldást kimondottan cáfolták, biztosan csak azért, hogy leplezzék a rendőrség embertelen (állattalan) módszereit.

Titok, rejtély, halál, gyilkosság, ez lesz az év sztorija.

(pár órával később)

Nem gyermekcsontot talált a kutya Adorjánpusztán. Sajnálom. Mármint Tigrist. Pardon, a kutyát. Előbb még hős volt, méltóságteljesen nevén nevezték, most már köznevesítették, igaz, határozott névelővel, a kutya, tudják, az a kutya, az a szemtelen kutya, aki mindannyiunkat jól átvágott, megijesztett, könnybelábasztott, hátborzongtatott, aztán meg nem is gyereké volt az a csont. Végül nem bontakozott ki hátborzongató gyilkosság az adorjánpusztai esetből, hangzik a hír első mondata, s árad belőle a cikkíró csalódottsága. Végül nem, pedig de jó is lett volna. Főleg így, uborkaszezonban.

Online közvetítés

Kellemetlen, ha az embernek úgy kell beszámolnia egy meccsről, hogy csupán az online közvetítésekre hagyatkozhat. A helyzetek nehézkes és terpeszkedő sportzsargon-szavaktól hemzsegő (tegnap a legfelháborítóbb kifejezés a bőrbogyó volt, fujj, hát hogy lehet így megszentségteleníteni egy futball-labdát) leírásából körülményes kihámozni a lényeget, és túl sok idő sincs rá. Talán a lapzártázó kollégákra gondolt valamilyen szinten a Nemzeti Sport, amikor online közvetítéseibe negyedóránként beiktatott egy-egy dőlt betűs sort, összefoglalva az addig történteket – ezen dőlt betűs sorok összeszedésével ugyanis egész korrekt, nyomtatásban is megfelelő tudósítást lehet összeválogatni. Gyakran használjuk ezeket ügyeletesként az Új Szóban mi is, tegnap én is a bevált módszerekhez folyamodtam.

A Debrecen–Elfsborg (0:1, Tizedes kolléga már hőbörgött egyet rajta) meccs félidejében ez az összegző, dőlt betűs mondat fogadott: A DVSC mezőnyfölényben futballozik, helyzeteit azonban egyelőre nem tudta gólra váltani.

Control + C, Control +V, rutinból kopírozom, kicsit átfogalmazva, hogy a helyzetekből nem lehetett gólt kicsikarni, írok holmi felvezetést, rakom össze a felállítást, közben gólt lő az Elfsborg, írom be a góllövő nevét, érnek véget a meccsek sorra, gondolkodni meg oknyomozni nincs idő, a lapzárta könyörtelen, csak utána üt szöget a fejembe: milyen helyzeteit? Milyen helyzeteit nem tudta gólra váltani a fölényben futballozó Debrecen? Érdekes lett volna egy-két nevet is megemlíteni, teljesebb lett volna a tudósítás, szólal meg bennem a maximalista kisördög, és már nem hagy nyugodni: átböngészem alaposan azt az első félidőt.

… a visszaérő svéd védő elpiszkálta a labdát.

… a kapus kezébe csúsztatott.

… a sorfalba vágta a labdát 25 méterről.

… lövése egy-másfél méterrel zúgott fölé. (Pardon, ez svéd helyzet volt!)

… beadása azonban balul sült el...

… a játékvezető sípja néma maradt.

… a támadó elől azonban Wiland felszedte a lasztit.

… 6 méterről fölé pörgetett.

Méghogy ezek helyzetek?

Rimaszombatban esetleg a legutolsónál hördült volna fel a közönség, sorfalba vágott, meg kapus kezébe csúsztatott labdákat senkinek nem lett volna pofája helyzetnek nevezni. S ezzel nem azt akarom mondani, hogy Rimaszombat világszínvonalú focit játszik. De hogy milyen is a futball jobb helyeken, azt a közönség még kapisgálja. Magyarországon már az újságírók sem.

Elnézést, hogy bedőltem nekik.

Kikapott a Debrecen. Otthon. No és?

Igen. No és? Tudom, elnézést, ez totál gagyi. Mármint a magyar fociról írni. Gagyi kérem? Igen, az, blökiség. Mert írni általában arról szokás, illetve arról kellene, aminek van értelme, van hírértéke, mondanivalója, valamiben újszerű, esetleg valamilyen értelemben majd várhatóan meghökkenti az olvasót.

Debrecen – Elfsborg 0:1. Namár most (hm, ezt a szót itt kérem hogyan is kéne írni?... na már most, namár most, na mármost, namármost, na le van szarva, szóval) van vagy volt ennek az eredménynek, eseménynek különösebb értelme? Hm, hát igen, egy hír, de hát ilyen hírből van több tucat. Van hírértéke? Az, ami teljességgel várható, annak talán kevés hírértéke van (jó, elismerem, ez most egy kis logikai hátraszaltó, mert példának okáért a Smer győzelmét is várták 2006-ban, mégis mindenki lehozta öles címekkel...). Van ennek a meccsnek és eredménynek mondanivalója? Ha valaki sokaszor kapja ugyanazt a pofont, akkor az újabb pofon tényének már nincs sok mondandója es értelemszerűen nem is újdonság. S ha már klasszikus fogást nem találtunk a csonka kis 1:0-án (elnézést, 0:1-en, nehogy már itt valaki esetleg reménykedni kezdjen, vagy azt higgye, délibábokat látok!), nézzük a bulváros mentőövet: meghökkentő a hír? Á dehogy... mondanók – mint gyermekkorom Gryllus-mesejátékaiban, amelyeket kegyetlenül rühelltem (tudjátok... repül a repül a tehén... á dehogy... hát persze, gondoltam magamban, ti meg azt hiszitek, hogy minden gyerek retardált vagy mi?) –, mi ebben a sokkoló?! Semmi. Az egy élő világon semmi.

De valahol fáj. És bosszant. És szar érzés. Mert a magyar foci klinikai halál állapotában eltöltött hosszú évei sem tudják azért érzelmileg teljesen elzsibbasztani az embert. Mindig remél. Mert az ember ilyen, reménytelenül remél. Na nem azt, hogy most majd a Debrecen vagy más hottentott magyar kupacsapat továbbjut – ebben csak a kötelező kincstári optimizmust jópofizó dilettáns Nemzeti Sport és jópár hasonszőrű médiatermék bízik, persze csak papíron –, hanem hogy egyszer majd talán drukkolhatunk még magyar válogatottnak egy Eb-n vagy vébén, magyar klubcsapatnak a kupatavasszal is. Hát igen, be szép is lenne!, de ehhez kicsi, apró kis pirinyó jelekre lenne szükség. Olyan pici világító izékre, hogy aha, ott talán valami szentjánosbogár bóklászik az alagút végén... Jelekre – ehelyett mi van? A sötétség. A sötétség, amely mellett a fekete lyuk is elhúzhat valahová, annyira világít.

Nem. Nem tudom. Én már lassan a meggypiros szentjánosbogárban sem hiszek. Most sem néztem a Debrecent, nem is érdekelt. Mint ahogy a többi magyar kupacsapat eredménye sem. Nem kerestem. Csak véletlenül belebotlottam. És... és láttam a sötétséget.

...boldogok a vakok, mert övék a mennyek országa?

Eszmeralda-effektus

Most mondhatnám, hogy néha fáj, milyen világban élünk. Hazugság, hazugság hátán, válások, tönkretett kapcsolatok, pletyka, bulvár, kiszínezett hírek, tévé, agymosás felsőfokon. Az ember hazamegy fáradtan munkából, és az első gondolata bekapcsolni a tévét, hátha még elkapja az Esmeraldát. Aminek ugyan már ezer éve vége, de nyugodtan be lehet sorolni őt az örök zöldek közé. És nemcsak abból a primitív okból kiindulva, hogy a vakító szépségű főhősnő egyetlen ruhája a zöld színt viselte, hanem tényleg százezreket tett boldoggá. Sokan azonosultak vele. Főleg ami a vakságot illeti. Igaz ugyan, és el is kell ismerni, hogy az ember társas lény, szüksége van szenvedélyre, érzésekre, izgalomra, szeretetre, hogy a monoton taposómalmot mindig feldobja egy kis „élettel”. De hamis világban él. Az érzések és a szenvedély köröttünk van, a szürke hétköznapok nem szürkék, a hét legrosszabb napja nem a hétfő. A legrosszabb dologban is meglehet találni a jót, a legrosszabb embert is meglehet javítani. Csak akarat és hozzáállás kérdése az egész. Az élet egyszerű, csak mi tesszük bonyolulttá. Múltkor, két-három hete, 20 km-re Breznótól egy kis tót falu határában kaszáltam a füvet. Faintos volt. És nemcsak azért, mert három felessel kezdtük a napot.

A tévé nem boldogít. Elismerem, néha jó a nagy semmittevés, és csak úgy bámulni üresen előre a nagy semmibe. Élvezni egy jó filmet, művelődni egy szórakoztató vetélkedőből, örülni annak, hogy a gyerekek nevetnek a tévében, és sírni azokkal, akiknek ténleg nehéz sorsot osztott az élet. Művelődni kell, tisztában lenni a helyzettel, híreket hallgatni, információkat szerezni és nevetni. A jó humor elengedhetetlen.

Gyakran elszomorít, hogy valakinek a számítógépes játék a minden. A boldogsága egyetlen kulcsa. És ha szomorú, vagy unatkozik akkor előveszi a mobilját és azzal játszik. Múltkor három órát vártam a rendőrségen faarccal, lebetonozva, minimális mozdulatokkal, félálomban. Mellettem eléggé izgága emberkék. Habár a többiek sem bírták a gyűrődést. Két óra után elővettem a mobilomat, mondom írok a havernak, írjon be munkában, mert délig biztos nem végzek. Aztán mellettem meg nagyképűen megjegyezte az egyik gyík a másiknak rám célozva, hogy „tudtam, hogy nem bírja ki”. Olyan halkan mondta, amennyire csak tudta, de szegény nem tehet róla, hogy nem csak a két orrlyuka van betömődve, hanem az agyában is el van pattanva valami. Megjegyzem, érett férfi volt. Legalábbis így külsőleg.

De visszatérve a számítógépes játékokra, meg a tévére, amit mondani akartam egy mondatban, az tényleg az Esmeralda-effektus. Ami nemcsak a gyerekeket érinti, hanem a szülőket is, és minden szomorú vagy magányos embert, akik egyetlen örömüket csupán ebben találják. Mert nincs erejük. És egy idő után már nem is próbálnak meg változtatni. A szülők csodálkoznak a legjobban rajta, hogy milyen társasági ember lesz a kis csöppségből, ha felnő. Itt akár megemlíthetjük az amerikai társadalomat is. A már hagyományos közép- és fősulis lövöldözéseket, ami a napi program szerves részét képezik. És persze mindenki meg van tőlük rökönyödve. Na ne ba. Ha nálunk is olyan könnyen tudnának fegyverhez jutni, mint odakint, akkor itt is lenne pár lövöldözés. Ne legyünk naivak. Mégis mit várnak egy olyan társadalomban, ahol már az óvódásokba beleivódik, hogy ők a legnagyobb nemzet a világon. Egy olyan társadalomban, ahol a fiataloknak szinte minden megengedett, és ahol a kezdetektől hiányzik a tisztelet és a szerénység. Persze mindig vannak kivételek. Most nem arról beszélek. De ha vesszük Hollywoodot is, ami már régtől szarral gurít, és gusztustalan filmekkel eteti a társadalmat, mert a tömeg erre vágyik, és az igazán értékes művészfilmek csak elenyésző mennyiséget mozgatnak meg. Most kiben van a hiba? Tónyót a közértből biztos nem zavarják ilyen kérdések. Én is csak költőinek szántam. De néha elszomorít.

Gondolatok

Amikor elsős voltam, volt egy matektanárom, tőle kaptam a legrosszabb jegyet tanulmányaim alatt. Nem sok mindenre tanított meg, már ha az iskolaügyi minisztérium által előírtakra gondolok. Az előadás több mint felét végigszövegelte, és amikor rájött, hogy át is kellene venni valamit, akkor bizony nagy rohanásban voltunk. De nem számított, mert senkit sem érdekelt a tananyag. Ő nem szakembert, hanem embert szeretett volna faragni belőlünk. Azt mondta, hogy a főiskolás évek meghatározóak lesznek életünkre. Most még elsősök vagyunk, tudatlanok, és ezek az évek alatt válunk olyan emberré, amilyenek majd egész életünkben leszünk. És hogy milyen emberekké is válunk, hogy hagyjuk magunkat sodorni az árral, alávetjük magunkat a történéseknek, vagy saját magunk irányítjuk azokat, az csak rajtunk múlik. Mindennek van jó és rossz oldala, nézőpont kérdése, melyiket is választjuk. Megfutamodunk a kihívások elől és halmozzuk a problémákat, vagy szembenézünk azokkal, és megpróbáljuk megoldani őket. Írom ezt, annak ellenére, hogy mindenki tudja, miről is van szó. De egy dolog tudni, beszélni róla és megvalósítani. Az emberek csodálatos dolgokra képesek, csak ösztönzésre van szükségük. És épp ezért hasonló mondatok sosem lesznek elcsépeltek. Az embernek szüksége van kedves szavakra és buzdításra, hogy a tenniakarás ne csak elméleti szinten maradjon meg, hanem hogy kihasználjon minden kis alkalmat. Amíg vannak álmok és célok, amelyekért érdemes küzdeni, addig az élet nem értelmetlen. Az embert sokkal boldogabbá teszi a tudat, ha valamit megpróbál, minden tőle telhetőt megtesz, hogy elérje célját, mégha nem is sikerül, mintha vállfelvonva odébbállna.

Az élet az egy nagy játék. Ezt egy görög ismerősöm mondta (45 éves családapa), amikor már harmadszor mentünk át a piroson, vagy amikor száz métert kellett visszatolatnunk az egyirányú utcából, mert egy türelmetlen söfőr keresztezte számításainkat. Ha az embernek van egy jó gondolata, akkor nem kell várni a megvalósításával. Mert a pillanat nem tart örökké. Az élet sok apró szép pillanatból áll, amelyek tényleg csak akkor adnak maradandót, ha az ember kellőképpen tudja értékelni azokat. Ha van egy hely, ahova mindig hazatérhet az ember, ha vannak emberek, akikre mindig támaszkodhat, és vannak barátok, akiket sosem veszít el. Minden más csak többet adhat. Nem kell túlbonyolítani semmit.

Az élet választások hosszú sora. Azt mondják mindegy, hogy hogyan választunk, a végcél mindenkinél ugyanaz, és a sorsát senki sem kerülheti el. Részigazság. Mindig van különbség élet és élet között. Az embereket figyelmeztetni kell rá, mert gyakran elfelejtik. Úgy éljél, hogy ha már holnap meg kell hallnod, akkor ne sajnáld, hogy sok mindent szerettél volna másként csinálni, hogy még vele szerettél volna találkozni, hogy még azt szeretted volna megcsinálni, még ide szerettél volna elmenni, vagy hogy még tőle szerettél volna bocsánatot kérni. Az ember mindenre tud időt szakítani, ha akar. Bármennyire is elfoglaltnak tűnünk, a jó dolgokra mindig kell időt találni. Az egész világ így működik. Valamit valamiért. Mindig áldozatokat hozunk, választunk jó, jobb, rossz és rosszabb dolgok közül. Gyakran csinálunk olyan dolgokat is, amiket nem szeretnénk, ill. az adott pillanatban egész mással szeretnénk foglalkozni. Meg kell találni az élet egyszerűségét, és minden dologban csak a pozitívumot kell keresni.

Az élet olyan, amilyenné mi tesszük. Haragnak, gyűgyöletnek, irigységnek nincs helye benne. Meg kell tartanunk azokat a tulajdonságokat, amelyek emberré tesznek. Sziklafallá, amelyre a gyengék támaszkodhatnak, forrása, amelyből mindig újult erőt meríthetnek.

Az embernek csak egyetlen értéke van, a becsülete és a szava. Ha ezt egyszer elveszti, soha többé nem szerzi vissza.

Nagytestvér

Az emberiség egyik nagy kérdése, hogy mit tekinthetünk az alapműveltség részének. Műveltek vagyunk, ha tudjuk, hogy pontosan melyik évben volt a Trafalgári ütközet, mennyit nyom egy hidrogénatom, vagy milyen messze van Bátorkeszi a kies ausztráliai Perth városától?
Vannak dolgok, amelyek mindenki számára egyértelműek, ergo az alapműveltség részei. Például - mint arra rájöttem Krasznahorkán - a Big Brother első sorozatának szereplői. Többek között engem is megbíztak azzal, hogy dolgozzam ki a kérdéseket a tábor műveltségi vetélkedőjére, hát nekiültünk néhány kollégával. Jöttek is a javaslatok - kérdeztünk várakról, helyi jellegzetességekről, a Ludholf- féle számról, meg mindenféle más hasznos dolgokról. Valami mégis hiányzott - a kulcs ahhoz, hogy ne egy kockafejű csapat vigye el a babérokat -, ezért hirtelen ötlettől vezérelve beraktunk még két kérdést. Vajon ki tudja felsorolni a Big Brother első szériájának szereplőit? És a Jedi- tanács lovagjait? A második kérdésre legalább mindenki egyforma rosszul vizsgázott (hajjaj, pedig én kapásból tudnék ötöt- hatot). Az első ellenben...
Szóval feltettük a kérdést. Meghallgattuk az össznépi felhördülést ("Ez műveltség, wazze?" "Életemben nem néztem a Big Brothert..."), majd hagytuk őket gondolkodni. Eredmény: a négyfős csapatok kilencven százaléka tíz- tizenkét személyt nevezett meg a házlakók közül. Bevallom, mielőtt el nem kezdtem olvasni a válaszokat, nem gondolkodtam el rajta, mi minden maradt meg az emlékezetemben. Andi Ausztráliából, Renátó meg Évi, akik izé... szóval tudjátok, Pongó a bugyiárus, Zsanett, aki Szabival kavart, Judit, aki (túl)Komáromból jött, Popey és Tara, akire csak a neve miatt emlékszek, Angéla, akinek a kellemetlen hangja rémlik és Iti az óriás, akit senki sem írt oda. Bónuszként néhányan tudták még a ház macskájának a nevét is, ami meg nekem nem ugrik be. Emlékezetből sorolom, bár az eredmények elolvasása után kicsit frissült a memóriám.
Slusszpoén: a vetélkedőt hatalmas fölénnyel a brünni csapat nyerte meg, akik a BB házból egyedüliként csak hat szereplőt tudtak felsorolni. Ellenben viszont nyolc tizedesre tudták a pít, az összes környékbeli kastélyt felsorolták, ráadásul figyelemre méltó mentális képességekről is tanúbizonyságot tettek - csak hárommal tévesztették el azt a kétjegyű számot, amit az egyik zsűritag a verseny előtt felírt egy papírcetlire és elrejtette a zsebébe. Szóval ha valaki nem tudta a Big Brothereket, ne keseredjen el - ha a fenti kritériumoknak még megfelel, akkor művelt.